Andrea Segre filmje, A lány és a költő nem tipikus olasz film. Bár francia koprodukcióban készült, mégis olyan benyomásunk támadhat, mintha Kim Ki-Duk vagy Wong Kar-Wai egyik tanítványának művét látnánk. Harsányabb – mégiscsak egy itáliai alkotásról beszélünk – mint bármely távol-keleti film, de nem kevésbé érzékeny.
Li (Tao Zhao) kínai bevándorló, aki azért hogy fiát is Olaszországba hozhassa, éjt nappallá téve robotol a kiutazást szervező kínai „cégnek”. Először varrónőként kezdi, majd áthelyezik a kisvárosi kocsmába pultosnak. Itt ismerkedik meg a nála jóval idősebb, a cimborák körében csak költőnek becézett Bepivel (Rade Šerbedžija). Az egykor szintén bevándorlóként érkezett férfi megérti a lányt, így nem csoda hogy hamar barátságot kötnek.
Kapcsolatukat azonban sem a helyiek, sem a kínaiak nem nézik jó szemmel…
Nem nagyon csábított a film, örülök azonban, hogy a hihetetlenül gyenge magyar cím végül nem tántorított el, mert Andrea Serge a Velencei Filmfesztiválon Laterna Magica-díjat nyert filmje nagyon kellemes meglepetést okozott. A lány és a költő lassan hömpölygő meséje kiszámíthatósága ellenére sem fullad unalomba, a klasszikus iskola szerinti, remekül felépített dramaturgia és a szofisztikált színészi játék mindvégig fenntartja figyelmünket. A Bepit alakító Rade Šerbedžija neve talán nem cseng ismerősen, pedig nemcsak több tucat európai filmben szerepelt, de számos amerikai szuperprodukcióban is feltűnt – nem véletlenül. Hihetetlenül érett játékával minden jelenetében betölti a vásznat, a törékeny Tao Zhaóval egymást tökéletesen kiegészítő párost alkotnak.
A rendező, aki Marco Pettenellóval a forgatókönyvet is jegyzi, bár alapvetően a két főszereplő rezdüléseire koncentrál A lány és a költőben, témaválasztásával jóval mélyebb dimenziókat is ad történetének. A korkülönbség, a kultúrák különbözősége, a kiszolgáltatottság, a szabad választás, a család iránti kötelesség kérdése mind-mind előkerül a film során – s bár sokukat csupán felvillantja, olyan közegben teszi, hogy a néző könnyedén tovább gondolhassa őket. Az elmélázós hangulatot nemcsak a témafelvetés adja, Luca Bigazzi szépen komponált képei és François Couturier Európai Filmdíjra jelölt, csodálatos filmzenéje is édesbús melankóliába ringatja a nézőt.
