A Nyárutó messze nem mentes a giccstől, mindent elmond a családról és a szeretetről, amit a Universal Channel délutáni műsorsávjában el tudunk képzelni. Mégis több mint vállalható. Valahogy nem tudunk kibújni alóla. Egyszerűen igaza van.
Jason Reitman érdekes módon pont fordítva volt filmjeivel, mint ahogy most van ezzel a legutóbbival. Könnyed témájú, kicsit hóbortos alkotásaiban olyanok voltak a szereplők, mint a kamaszgyerekek, akik tele vannak érzelmekkel, mégsem merik ezt megmutatni. Valahogy a Juno kívül-belül még gyerek szereplői ugyanúgy, mint az egekben repkedő George Clooney is leginkább a végén jönnek rá, hogy hát azért fontos a másikat szeretni meg miegyéb, de azért ezt lehetőleg senki se hallja hogy kimondjuk, mert ciki. Nem is beszélve a Charlize Theron alakította pszichoszingliről, aki ezt talán a leginkább nem tudta bevallani magának.
Ehhez képest a Nyárutó első jelenetében már minden világos lesz. Kate Winsletnek meg sem kell szólalnia, egészen pontosan rá van írva igénytelen külsejére az a depresszió és kilátástalanság (hogy pasi = „talaj a lábam alá” kell a házhoz), ami az általa játszott Adele karakterében esszenciálisan van jelen. A 40 év körüli egyedülálló, egy gyerekes nőről nem tudunk meg semmit, de ennek nem a rosszul megírt karakter az oka, hanem egyszerűen azért, mert ő maga múlt nélküli ember. Egyetlen dolog fontos az életében, ami az egész film gerincét is adja, hogy férje valamikor elvált tőle, és egyedül 13 éves serdülő fia (Gattlin Griffith) maradt meg mellette. Vaskos depressziója mellé agórafóbia társul, egyetlen kapcsolata a külvilággal a havi egy vásárlás, amire nagy lelki felkészülés után azért csak vállalkozik. Pont egy ilyen alkalmat ragad meg Frank, a börtönből szökött rab (Josh Brolin), hiszen a kisvárosban talán pont egy ilyen eldugult lakásban van a legnagyobb biztonságban. Mégis miért fogadja be Adele a boltban szerzett új ismerőst? „Az van, hogy muszáj lesz!” – mondja Frank a nőnek, majd jelzésértékűen megszorongatja a fiú nyakát. Itt, kérem, emberrablás van, csak éppen fordítva. (A film amúgy hemzseg az ilyen testbeszéd alapú szimbólumoktól, kedvencem az, ami a plakátra is került a film egyik kulcsjelenetéből, és ami a férfi fenyegető és egyben óvó mozdulatát is jelentheti a nő felé.) Nemcsak a rejtekhely vagy a hosszú hétvége alatt a férfi és a nő közt kibontakozó szerelem az egyetlen oka annak, hogy ezt a helyet választotta, de innen már spoiler kategória…
Merthogy szerelem az van, nem is lassú, ha azt vesszük, csütörtökön még erőnek erejével költözött be a férfi az idegen lakásába, akivel vasárnap már közös jövőjük tervezik. Talán ez a mikrokörnyezet kellett ahhoz, hogy ilyen tökéletes jellemfejlődéseket lássunk mind a Brolin, mind a Winslet alakította karakterben. Az előző a szemünk láttára lesz szökött fegyencből szerető pszeudo-családapa, és néha olyan közhelyszerű képeket is ad hozzá, minthogy hogyan kell fogni a baseball labdát a tökéletes dobáshoz, fiam, vagy hogy akkor vagy igazi férfi, ha le tudod cserélni az autó kerekét a barátnőd előtt az országúton. Az ilyen és ehhez hasonló apa-fiú és férj-feleség játszmák mellett azonban kibontakozik egy másik történet, egy flashbackekben megidézett balladisztikus emléksor, ami a végére azért csak összekapcsolódik, és megértjük, hogy hol is van a kutya elásva.
Mert ugye milyen film is ez egyáltalán? Romantikus? Igen. Dráma? Igen. Romantikus dráma? Nem. Bőven nem arról van szó, hogy egy férfi és egy nő kapcsolata hogyan alakul, milyen hatással van rájuk. Hanem sokkal inkább a szavakkal ki nem mondott, hanem a szereplők tetteiben megnyilvánuló igényről, vágyról a jobb életre. Egy olyanra, ahol szeretnek, és ahol szeretve lehetnek.
