Kár, hogy a hitelessége már ott elveszik a dolognak, amikor az egyik katona utánaugrik a helikopterbõl kiesett társának egy bevetésen – és mindketten túlélik a zuhanást. Az õ küzdelmük egy óráját mutatja be a film. Pontosan ezalatt zajlik a két másik szálon a tanár és a diák, valamint az újságíró és a politikus beszélgetése. Ezt a párhuzamosságot szánták a film fõ erényének, érdekességének – nem gyõzik ezt az ócska elcsépelt közhelyet elégszer hangsúlyozni. Minden szálon legalább egyszer elmondják, hogy pont egy órájuk van a beszélgetésre/túlélésre, számtalanszor felnéznek a faliórára – és ez a szájbarágós gagyizmus jellemzi az egész filmet. Nagykanállal kapjuk az arcunkba a tanulságot – de aki kicsit is gondolkodik, az rájön, milyen szörnyû csapdákat, egyszerûsítéseket tartalmaz. A katonás szálon meg megy az akció – kár, hogy ezen meg a minimálköltségvetés látszik. Egyetlen helyszínen játszódik az egész, van egy félig-meddig CGI helikopter, aztán már csak havat látunk, meg két katonát. Még az ellenséget sem! Homályos árnyalakok mozognak a háttérben néhol, de az arca egyiknek sem tûnik fel, egy pillanatra sem – ennyire nehéz volt tálibokra hasonlító statisztákat szerezni?
Egyszóval a háborús rész merõ gagyizmus, a tanulságmesélõs rész unalmas, szájbarágós, populista és közhelyes, a filmes eszközök pedig a századközepi propagandafilmek hangulatát idézik. Az utcán vonuló „nemes” amerikai nép, autók ablakában tükrözõdõ csillagos-sávos lobogók, és fekete-fehérbe merevülõ hõsök.
Nem hiszem, hogy a XXI. században sokan lennének ilyesmire kíváncsiak…