Könyves Kálmánt megvezették: boszorkányok márpedig vannak! Gyerekeket rabolnak, holdfénynél seprűnyélen repkednek, átkoznak és varázsolnak, meg mindenféle egyéb boszorkányos dolgot végeznek – egész addig, amíg teljes joggal meg nem égetik őket. De nem szabad ám mindenkit megégetni! Előbb szép törvényesen be kell bizonyítani, hogy az illető tényleg boszorkány – ezt tanítja nekünk a két profi boszorkányvadász, Jancsi és Juliska.
Ők pedig aztán igazán tudhatják – már gyerekkorukban kezdték a szakmát, annak a bizonyos mézeskalácsházbéli vasorrúnak a megégetésével. Azóta pedig kisebbfajta celebbé váltak az alternatív középkorban, ahol egész tudománya van a boszorkányüldözésnek, az eltűnt gyerekeket pedig úgy keresik, hogy a nyomtatott képüket (hello, Gutenberg!) tejesüvegekre teszik fel. Madzaggal.
Ebből már látszik, hogy irtózatos anakronizmushalmaz ez a film. Sorozatlövő fegyverek, önmagát felhúzó nyílpuska, inzulinjekció, amit a jóféle karóra-vekker jelzésére kell magába nyomnia a főszereplőnek… Ja, igen, merthogy aki sokat töm magába a mézeskalácsházból az elkapja a cukorbetegséget – világos, mint a Nap, nem?
Rengeteg poént ki lehetne hozni a „középkor” ilyetén kifacsarásából, és ez a része talán még működne is a Boszorkányvadászoknak. Sajnos azonban megakadályozza, hogy nyerítve röhögjünk az elszórt verbális, képi és „történelmi” poénokon, hogy ezen kívül az égvilágon semmit nem tud felmutatni a film. Sőt, kifejezetten gyatra.
A történet nyílegyenesen vezet a sehová, az információk adagolása annyira gagyi, hogy az már fáj, a szereplőkről pedig, azon kívül, hogy ők az a Jancsi és Juliska felnőttként, gyakorlatilag semmit sem tudunk meg. Ez az egész boszorkányvadászat nem működik: az információk annyira a zs-filmek szabályai szerint csöpögnek, hogy nem lehet elhinni az egészből semmit, nem tudjuk beleélni magunkat. Természetesen a legmegfelelőbb pillatban derül ki, hogy vannak ősboszorkányok. És természetesen a Nap az… izé, valamit csinál velük, de hogy mit, meg miért fontos ez, az sose derül ki. És van vérhold (azaz holdfogyatkozás), ami egyszer van egy nemzedékben, és akkor, csakis akkor lehet a nagy bosziszertartást végrehajtani. Az egy dolog, hogy valójában holdfogyatkozást akár évente 3-szor is lehet, de az még durvább, hogy amint elmúlik a vérhold, azaz lemegy a Föld árnyéka a Holdról, hirtelen fel is kel a nap. Értitek, úgy sittysutty, átkerül a Földgolyó egyik oldaláról a másikra.
Szóval ha egy picit is megkapargatjuk a dolgokat, ha nem kapcsoljuk ki filmnézés közben tökéletesen az agyunkat, akkor bizony fájni fog sok minden a Boszorkányvadászok megtekintése alatt.
Másrészt, ha sikerül teljesen levinni az IQ-nkat a minimumra, és így azt sem vesszük észre, hogy mekkora ordas nagy sablonokból építkezik a film, akkor akár élvezhetjük is a technokrata boszivadászok harcát a mágiával támadó, seprűkön röpülő, rohadó arcú genyák ellen. Igen jóféle akciójeleneteket kapunk ugyanis – igaz, nem féltünk bennük senkit, de jól néznek ki. Mint ahogy pofátlanul jól néz ki a feszülős bőrcuccokban domborító Gemma Arterton is, nem is beszélve Fammke Jannsenről vagy Pihla Viitaláról, akit ráadásul tökpucéran is megcsodálhatunk. A lányoknak meg kell elégedniük Jeremy Rennerrel, bár Peter Stormare is feltűnik – pontosabban nem tűnik fel, mindenesetre neki is van egy kis szerepe.
Ilyen jólkinéző pozitívumai vannak tehát a filmnek egyedül – a hibái viszont számosak. Lehet ugyan, hogy az egész csak egy paródia akart lenni, de még annak sem jó…
