Christian Bale és Amy Adams lenyűgöző színjátéka ellenére az Alelnök elbukott: nem sikerült megértetnie Dick Cheney alelnök megosztó politikai ténykedését. Adam McKay nem tudta megismételni azt a bravúrt, ami A nagy dobással még sikerült.
Dick Cheney az Egyesült Államok 46. alelnöke volt, George W. Bush mellett szolgált. Két szempontból volt kiemelkedő. Egyrészt nagyon titokzatos volt, kerülte a médiát, ritkán szólalt meg nyilvánosan, igyekezett a háttérbe húzódni. Másrészt sokak szerint ő volt minden idők legerősebb, legnagyobb hatalommal bíró alelnöke az Egyesült Államokban (érdemes elolvasni a BBC korabeli releváns hírét). Adam McKay az Alelnökkel arra vállalkozik, hogy ezt a titokzatos és nagyhatalmú férfit megismertesse a széles közönséggel. Ez a film nagy ígérete, szó szerint kiírják a vászonra: „we tried our fucking best”. Sajnos a „fucking best” nem volt elég.
Cheney (Christian Bale) egy közepes képességű, wyomingi férfi volt, akit a Yale-ről kivágtak, mert túl sokat ivott. Felesége, Lynne (Amy Adams) azonban ráncba szedte őt, és a férfi gyakornokként helyezkedett el Washingtonban. Itt ismerkedett meg többek között Donald Rumsfelddel (Steve Carell), mellette pedig egyfajta szürke eminenciásként egyre magasabb pozíciókba került. Azzal is kacérkodott, hogy indul az elnökválasztáson 1988-ban, erről azonban önként lemondott, mikor lányáról megtudta, hogy leszbikus. Aztán George W. Bush (Sam Rockwell) valamiért őt kérte fel maga mellé a kampányban, amit Dick Cheney némi huzavona után el is fogadott.
A többi pedig már történelem.
Mégpedig közelmúltbeli történelem, éppen ezért sokan, köztük én magam is óvatosan közelítem meg a témát. Egy államférfi munkásságát ugyanis óriási kihívás ellentmondások nélkül vászonra vinni – egyszerűen nem telt el elég idő, hogy objektíven ítélkezzen róla az utókor. Számos politikai döntés kimenetele ugyanis csak hosszú távon érthető meg. Márpedig az Alelnök portréfilm, nem egy korszakot, hanem egy embert mutat be. És rögtön el is ítéli őt.
Az Alelnök a demokrata narratívát követi, amely szerint Dick Cheney előbb túlterjeszkedett pozíciójának jogkörén, majd vissza is élt vele (például a zsoldoscégek vagy az olajmultik szerződéseinél). Ilyen értelemben tehát a film nem megérteni vagy elemezni próbálja a politikust, hanem – mint egyfajta dokumentumfilm – lebuktatja őt. Ez a megközelítés akkor is leegyszerűsítő és ellentmondásos, ha számos esetben egyetértek a politikai irányzattal.
Művészeti megközelítésben azonban nem ez a baj a filmmel.
Hanem az, hogy unalmas.
Adam McKaynek A nagy dobásban sikerült egy viszonylag száraz pénzügyi-történelmi folyamatot úgy ábrázolnia, hogy az pattanásig feszült, izgalmas és mégis ismeretterjesztő legyen. A legjobb adaptált forgatókönyv díját elvivő alkotás (ami 2015-ben szerintem az év legjobb filmje volt) éppen azzal vált úttörővé, hogy képes volt új színt vinni az aktuális történelmi eseményekről szóló filmek világába. Nem pusztán szatirikus volt, hanem parodisztikus és abszurd. McKay számos elemet átemelt a saját korábbi vígjátékaiból (A híres Ron Burgundy legendája, Pancser Police) A nagy dobásba, amelyek közül több megjelenik az Alelnökben is: például egyszer csak legördül a stáblista a film felénél egyfajta „mi lett volna, ha”-ként. És ismét a hasonlóan abszurd pillanatok válnak a legemlékezetesebb jelenetekké. Ezúttal azonban kevesebb van belőlük, és nem is olyan találóak, gondolok itt mondjuk azokra, amelyekben Jesse Plemons bukkan fel.
Egyrészről tehát nem pörög eléggé a film, másrészről viszont – és inkább ez a nagyobb baj – nem sikerült választ adni a miértekre. Miért volt ennyire hataloméhes Cheney? Miért szorgalmazta az iraki háborút? Milyen érdeke volt neki az egészből? A film a horgászat motívumát használja. Cheney csalit dob be Bushnak, aki arra ráharap. Aztán a zsineg lesz az, amivel rángatja. Christian Bale korunk egyik legjobb színésze, ez látszik is, de összességében nem tud mit kezdeni a szereppel, mert az nincs elég alaposan kidolgozva. Visszatérő elem a rendezésben, hogy undorítja a figurát: az egyik jelenetben a főszereplő gusztustalanul és túlnyújtva fogat most, egy másikban édes péksüteményt fal. Bale hitelesen eljátssza a karakterét, de a jelenetek üresek, többet nem tudunk meg általuk Cheney-ről. Vele szemben viszont Amy Adams egyszerűen szenzációs, minden jelenetben bitangerősen jelen van, hataloméhes figuráját jobban megismertem és megértettem, mint a főszereplőt. Miatta érdemes megnézni a filmet.
Bár az Alelnök felemás, de legalább jobb, mint a W.
A két film egymás méltó párja, pont úgy, mint Bushé volt Cheney. Oliver Stone ugyanúgy nem tudott mit kezdeni a helyzettel a W-ben, mint Adam McKay: a kissé megkopott hírnevű rendező ostobának, részegesnek és gyarlónak mutatja be az elnököt, de ennél nem jut tovább. Az Alelnök hatalommániásnak és gusztustalannak mutatja Cheney-t – tovább csak a remeklő színészei és egyéni eszközei által jut. Feltűnő, hogy mindkét filmben megjelenik a másik karakter, és pont ugyanúgy: hibáik eltúlzásával. Ugyanakkor a játékidő egyes pontján mindkét mozi esendőnek és emberinek mutatja be a politikusokat. Ezzel pedig részben legitimálják tetteiket és árnyalják a karaktereiket. De ha emberek, akkor miért lettek politikusként embertelenek?
Talán maga a forma hibás. Az életrajzi film (avagy biopic) közkedvelt hollywoodi műfaj, amely jellemzően ünnepelt személyekről szól. Az ő sikerüket öröm nézni, és ez nemcsak zenészekre vagy művészekre igaz, hanem politikusokra is. Ezért készült sokkal több film Rooseveltről, Kennedyről vagy Nelson Mandeláról, mint mondjuk Jimmy Carterről vagy Gerald Fordról. Az Alelnök a Nixon-portrékhoz hasonló. Csakhogy Nixon kétségtelenül elbukott, a Watergate-botrány jogerős ítélettel zárult. Ez pedig nem mondható el Bushra és Cheney-re. Ellentmondásos megítélésű, de törvényt nem szegő politikusokról filmet készíteni paradox helyzet, amit se a W, se az Alelnök nem tud feloldani (egyébként Paolo Sorrentino sem a Silvio és a többiekben). Ha rossz elnökök voltak, akkor miért beszélünk róla, miért nem engedjük át őket a feledés homályának? Ha viszont annyira rosszak, hogy arról beszélni kell, akkor miért nem kerültek bíróság elé? Ha pedig csak emberi gyarlóságukban voltak rosszak, akkor viszont ezek a filmek éppenhogy felmentik őket emberi arcuk bemutatásával. Az egyértelmű, hogy az életrajzi filmek esetében van igény a megújulásra, de McKay iránya még a rendező egyedi filmes eszközei ellenére sem működőképes.
