„Meg tudom magyarázni” – amikor egy filmről 2015-ben ez a mondat marad meg leginkább, az kínos. Jasmila Zbanic szerelmi sokszöge se nem vígjáték, se nem dráma, nem is tudjuk hát, hogy sírjunk-e vagy nevessünk. A berlini Arany-medve díjas rendező messze került egykori sikerétől. A horvát szigeten játszódó nyáresti szerelmi történet sem nem katartikus, sem nem romantikus: egyáltalán semmilyen.
Akár még jól is ki lehetett volna jönni abból az alapgondolatból, amire a Szerelemsziget története épül, de sem a forgatókönyv, sem a rendező, sem a színészek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy egy vonal mentén alakítsák ki a film tulajdonságait. Szerelmi háromszög zajlik a szív alakú horvát szigeten, a hirtelen jött zűrzavar „áldozata” a fiatal bosnyák-francia házaspár a már nagyon utolsó pillanatos, de még nagy hassal és fájós derékkal is kecsesen bájos feleséggel (Ariane Labed) és a kicsit bumburnyák, de szerethető macsó figurával, a férjjel (Ermin Bravo). Kettőjük idilli állapotába érkezik femme fatale-ként a helyi varieté műsorok üdvös kis vörös hajú szépsége (Ada Condeescu)… De nem ám úgy, mint várnánk… Szép lassan derül ki a két lány közös múltja, és a köztük lévő valaha volt és újra tüzelő gyengéd érzelmi szálakat a semmit sem értő férj zavarja meg, aki sokáig meg van győződve róla, hogy része lehet egy kis kalandban. Az atipikus szerelmi háromszög forgatókönyve olyan megoldási lehetőségeket kínálna, ami akár a párkapcsolati dráma, akár az erotikus thriller vagy a térdcsapkodós vérbő mediterrán szerelmi komédia felé is elvihetné a filmet, de ezek egyike sem következik be. Ebben a filmben valójában nem történik semmi.
A horvát turisztikai hivatal mozgó képeslapjain körbejárunk a sziget különböző kikapcsolódási lehetőségein, ízelítőt kapunk a ’80-as évek igénytelen zenei stílusából, van itt teniszpálya, búvárkodás, animátor a medencében, bárpult vagy éppen svéd kisnyugdíjas házaspár, akik mindig jókor jönnek, ha az ember szarajevóiként el akar sütni néhány Zlatan Ibrahimovic poént. (Istenemre mondom, még az olyan demagóg párhuzamot is elnéztem volna 90 percig, amit a fiatal szerelmesek válságának és a nyugdíjas házaspárok harmoniájának ütköztetése mutatott volna. De ezt sem kapjuk meg.) A színes-szagos tengerparti és kültéri medencés képek között pedig közben dráma zajlik, hahó, még ha ebből vajmi keveset is érzékelünk: egy fiatal, bájos, törékeny nő, 9 hónapja babával a hasában, és élete dilemmáját éli meg: régi korának nőjét vagy új életének férfiját szeresse jobban? Külön sajnálatos, hogy a kérdések csupán olyan jellegtelen párbeszédek közül hallhatóak ki, amelyek jelen írás kezdetén is olvashatók. Vagyis nem csak jellegtelen, hanem kínosan klisészerű vagy éppen közhelyes.
Az idei meleg büszkeség hete után néhány nappal bemutatott témába vágó alkotás jól lenne időzítve, de csak a felszínt kapargatja; milyen szerencse, mert nagyon rossz irányba indult. Jasmila Žbanić Grbavicája 9 éve Berlinben fődíjat nyert (egyesek szerint csak politikai döntés miatt) háborús-poszttraumatikus délszláv drámájával, ami fontos társadalmi kérdésekkel foglalkozott, és igazi katarzist hozott. 2010-es Úton című filmje – hangos fesztiválsikerek hiányában ugyan – de hasonló hatást tudott kiváltani. A Szerelemsziget szintén egy mostanában gyakran emlegetett és filmre vitt témával foglalkozik, valódi érzések és katarzis nélkül azonban csak üres hang marad.
