A Szüleink szexuális neurózisai azon filmek sorába illeszthető, amelyek spontaneitásukkal és merészségükkel hoznak zavarba leginkább, így válik az utóbbi időben igencsak elhasznált coming-of-age műfaj különleges és úttörő darabjává.
A Szüleink szexuális neurózisai, vagy eredeti címén Dora éppen ezért tipikusan az a film, aminek nem szabad utána olvasni, mielőtt megnézed! Így ugyanis elvesznek a meglepetések, a hirtelen jövő, meghökkentő jelentések és felismerések, a fájdalmas együttérzések és zavart felnevetések, amelyek a film igazi varázsát adják. Ezt tiszteletben tartva igyekszem minél kevesebb tartalmi információt elárulni a filmről, a film lényege szerencsére nem is a sztoriban, hanem a hozzáállásban és a hangulatában keresendő.
Pedig önmagában a Dora története nem új keletű, az elbeszélés lényegi vázát a svájci rendező a szintén svájci próza- és drámaíró Lukas Bärfuss 2003-ban bemutatott, azonos című botrányos színházi darabjából kölcsönözte. Dora (Victoria Schulz) más, mint a többiek, és másságában csodálatos: elragadó, csupaszív az éppen 18. életévét betöltő lány, akinek egyetlen vágya az, hogy olyan legyen, mint a többiek. „Nem akarok fogyatékos lenni” – fakad ki egy este Dora, aminek következtében anyja döntő lépésre jut: többé nincsenek pirulák, hagyja, hogy az eddig félálomban élő lánya felébredjen, körbenézzen és megismerje a körülötte lévő világot.
Ettől a ponttól a film akár egy átlagos felnőtté válás történet is lehetne, azonban Dora, a megszokottól eltérő személyisége és világlátása minden, ebben a műfajban természetes eseményt – a szexualitás, ezáltal önmaga szexualitásának megismerése; privát és társadalmi szférák határainak feszegetése; eddig ismeretlen érzelmek megélése – kiemel megszokott közegéből, a résztvevőket szembesíti, és társadalmi-szociális, de legfőképp erkölcsi felelősségre vonja őket.
A film a történetben lévő csavart – tudniillik, hogy a főszereplő kivételes személyiséggel való felruházása egyet jelent egy az elvárásainknak teljes mértékben ellentmondó helyzettel – a főszereplő Dorát alakító Victoria Schulz rendkívül hiteles játékával teszi teljessé. Dora személyisége a színésznő által válik kérlelhetetlenül számonkérővé: egyenesen a szemünkbe néz, és kikényszeríti a kényelmetlen önanalízist.
De ne gondoljuk, hogy humor nélküli a film. Habár ebben a tekintetben nem vetekedhet a VAN házi magyar tejfölös poénjéval vagy az Amerikai pite klasszik jeleneteivel, és az Utóélet abszurditását sem itt kell keresni. Mégis sugárzik az életörömtől és életigenléstől a film, amelyet komolyságával párhuzamba állítva értékelünk igazán.
A Dorában az is figyelemreméltó, hogy nem félt hozzányúlni a nyersanyaghoz, az átvett történetet kicsit át is írta, és az adaptáció során a film formanyelvével dolgozik. Dora mássága ott van az esetlen és esetleges kameramozgásokban, a nyílt testi ábrázolásban és a mindennapokban észre nem vehető részletek megmutatásában.
Mindeközben olyan kemény önfeltárás zajlik a film másfél órája alatt, amivel ritkán találkozunk. Anyai irigység, megbánt döntések és megbocsáthatatlan szavak, és mégis minden megy tovább…mert ilyen az élet.
