Magazin

Zombifilmekről reflexíven

A zombifilmek tematikai sajátosság mentén rendeződnek műfaji keretek közé. Azt a filmet nevezzük zombifilmnek – egy rövid meghatározási kísérlet jogával élve -, melynek központi kérdése a zombi-jelenség, a zombik és emberek közti kapcsolat, illetve az átváltozás definiálása, vagy kontrollálása. De vajon mire reflektál a zombi-struktúra?

Halál, vég és pusztulás. Az emberek felzabálják egymást. Vagy jönnek a zombik (az egykoron volt emberek) és megteszik ugyanezt. Napjainkra pedig ez sem kell, a csúcstechnológia szüli a szörnyeket – egyelőre csak vászonra (?). Ha tenni nem is tudunk ellene, legalább tegyük fel a kérdést: honnan indult és milyen variációs fejlődésen ment át a műfaj, illetve, hogy mire (mi mindenre) reflektál a zombi-tipológia?

A fehér Zombi (1932)

Klasszikus hollywoodi séma: a szerelem és a boldog vég győzedelmeskedik, a gonosz pedig eltűnik a háborgó tengerben. A film jelentősége abban rejlik, hogy szabad utat enged a rémület, a horror és a zombi-teremtmények előtt. Feltűnésük ugyanolyan váratlan és vészjósló, de „szokásaik” és eredetük teljesen más természetű, mint zabáló utódjaiké. Az imbolygó járás, a kimerevedett tekintet és a konzervált test, melyen a golyó csak lyukat ejt, és nem állítja meg: ezek kétségkívül vizuális előképei a műfajjá kinőtt filmek sorozatának. A fehér Zombiban az átalakulás egy irányított és leleplezhető folyamat. Mi több, még el is hárítható baj! Később ez egy érthetetlenül – szükségszerűen? – betörő világpusztulás, ok és gyógyír nélkül. Vagyis ez is fokozatosan, néhol vírusra, fertőzésre hivatkozva, mígnem elérkezünk odáig, hogy aki meghal, az is zombivá lesz. Mintha nem lenne még csak end sem, nem hogy happy end! A fehér Zombi képi világa a korabeli vámpírfilmek ódon, misztikus, ködös látványvilágát idézi (ami persze Lugosi Béla jelenlétének is köszönhető), mintha csak egy tematikai variálódásról lenne szó. Persze korántsem a zombik kerülnek a film középpontjába, hanem a vámpírokhoz hasonló különleges erővel bíró, elegáns és gonosz (gonosz, de elmés és gondolkodó gonosz) ember, aki újjáéleszt és újfajta létbe kényszerít, mint egy vámpír. Tehát annak ellenére, hogy ez a film a zombi-kultúra első darabja, bizonyos értelemben a vámpír filmekhez jóval közelebb áll.

A főszereplő hölgy (Madge Bellamy) szemei hatalmasak, csábosak és szerelmesen pillognak a bátor főhősre. Egészen addig, amíg a hölgy meg nem hal, és zombiként újjá nem éled. Ugyanis ekkor ezek a hatalmas szemek kimerevednek. Az élet, a mozgás akkor tér vissza beléjük, amikor a főgonosz megsemmisül, és a szerelem újra feléled bennük. A főgonosz olyan, mint a film apparátusa, melynek segítségével az élet kimerevedik és kisimul a vászonra. A szem szem marad, a nézés nézés, a mozgó továbbra is mozog, csak éppen az élet hiányzik belőle.  A felvett és lejátszott képen azt látjuk, ami megtörtént, ahogyan a hősnő szemei továbbra is nyitva maradnak, és arra fordulnak, amerről szólítják, mégis eltűnik valami, ami csak az életben, csak a valósban lehet, s ami a vásznon sosem fog úgy működni.

Holtak hajnala (1978)

A Holtak hajnala az újra-, és átértelmezések filmje: minden korábbi szerep arrébb tevődik, mígnem a világ is egy újnak ad helyet.  A kezdőjelenet egy harci jelenet, mely első ránézésre egy kisebbségi embercsoport ellen irányul. Egy-két katona az ölésért és nem a megmentésért megy, mert még nem ismerte fel, hogy az új veszély nem néz fajokat, csoportokat. Ugyanúgy, ahogy a zombivá vált férfi felesége oltalmazni próbálja férjét, mert még nem ismerte fel, hogy a viszony átalakult: emberi és nem emberi között nem lehet kapcsolat. Az a pár ember – akik felismerik az új helyzetet – menekülnek. Ekkor kezdődik a pláza-zombi tortúra, mely lenyűgöző önreflexió az emberi társadalom fogyasztói világára. A hatalmas áruház értékes és kívánatos termékei értelmetlenné válnak mind zombik, mind emberek számára. Az emberek még megpróbálják kiélvezni, de a megváltozott viszonyrendszerben a termékek már nem tudnak mit nyújtani, vagyis nem a fő szükségleteket elégítik ki. A zombik ugyan betörnek és végigimbolyognak az áruk között, használni már nem tudják a tárgyakat.

A film különlegessége a kirakati babák. Ezek a babák arra hivatottak, hogy modellezzék az embert, vagyis az ember egy egyszerűsített, kimerevített változatai. Leképezik a valóságot, lehetőleg minél ügyesebben, hogy a vásárló el tudja képzelni a ruhát, az ékszert viselés közben, sajátmagán. Ez egy egyszerű viszonyrendszer. Kérdések akkor merülnek fel, amikor megjelenik egy harmadik elem: a zombi. A zombi is leképezés, egy egyszerűsített más. A különbség az, hogy a kirakati baba független az embertől, a zombi az emberből alakul zombivá. Ezen kívül teret követel, szükségletet elégít ki. Mintha az átalakult énünk szükségletei erősebbek lennének, mintha nem maradna más csak a szükségletek. Emberként is a szükségleteink mentén cselekszünk, zombiként ez csak felerősödik, vagyis a többi árnyalat eltűnik. A zombi vajon a megtestesült gonosz, vagy  torz tükör? Kultúránkban az evés nem csak a létfenntartás érdekében történik. És hogy pusztítani, ölni kell érte? Bután, imbolyogva a csillogó tárgyak között, hogy tudnánk nem önmagunkra reflektálni, s a kirakati baba arcában, illetve a zombik vicsorgó fejében nem meglátni a hasonlóságot?

A Holtak földje (2005)

Egy homályos, képekből összevágott híradójelentés. Furcsa árnyak villannak fel: sejtelmes borzalmak, borzalmas sejtések. Az emberek nem tudnak többé meghalni. A jelenet képi világa tévéképernyő-szerű, idegen, statikus. Felhívja a figyelmet a közlemény megalkotottságára. Majd a kép kiszínesedik, megjelenik a „Today” felirat, s a néző máris a jelenvalóban jár, ahol békés kripta-szökevények hétköznapi életet élnek. A zombi zenekari próbát tart, a zombi-szerelmespár pedig kézen fogva andalog. Lassú idill, majd a váltás: a kerítés mögül sunyi emberek figyelik őket, a kezükben fegyver. Itt a zombik a sajnálatra méltók. Területharcot folytatnak és a zombik egyre több teret nyernek az emberekkel szemben – ahogy az emberek egykoron a természettel szemben. A korábbi zombifilmekben agyatlan, zabáló, kószáló emberszerűségek voltak az átváltozottak, híján minden emberinek. Arctalan – pontosabban: kiharapott félarcú – lények, melyek függetlenül, vagy masszában, de az élő hús után járkáltak, hogy azt is élettelenné tegyék. A Holtak földjében viszont megjelenik egy vezér, tehát egy olyan zombi, akinek karaktere van. Kommunikál a társaival és érzelmi reakciókat produkál. Ő a megváltó, aki megvilágosodott, az eszközhasználó „zombiofaber”. Átvezeti a népét a vízen át, ahogy Mózes tette egykoron.

A kaptár 1-3. (2002-2007)

A kaptár-trilógia más irányt képvisel. A zombiságnak pontosan meghatározható az oka és eredete. Az ember a csúcstechnológia által saját maga ellen létrehozott egy vírust. Egy kórságot, amely megállíthatatlanul terjed. Csakhogy az emberek nem a zombik ellen küzdenek, hanem az embereket szolgáló számítógép ellen, amely egyéniséggel rendelkezik (szeszélyes). Tehát sokkal inkább emberi, mint az emberekből lett szörnyember. A film oly módon reflektál a filmnézés aktusára, hogy folyamatosan emlékeztet a figyelemmel követésre, hiszen ahogy a nézők figyelik a menekülő embereket, úgy figyeli őket a Vörös Királynő névre hallgató központi számítógép, s közben valószínűleg minket is figyel valaki, de arról már nem tudhatunk biztosat. Ám A kaptár-trilógia a jövő felé fordít, hiszen a zombi tematika korai virágzása nem jelent gyors elvirágzást. Az aktualitás pedig éppen egy újabb Kaptár-epizód Túlvilág alcímmel.

Az elméleti alapokért köszönet Varró Attilának.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com