Magazin Papírfény

Nagy szerencsénkre – Jean-Luc Godard: Balszerencsémre

Jean-Luc Godard Hélas pour moi (1993)

Jean-Luc-GodardAz idén megjelent Kuroszavák, Buñuelek és Kubrickok után egy újabb klasszikus, az egyik legszebb Godard-film, a Balszerencsémre (1993) is elérhetővé vált. A mű a házastársi hűségről és az istenkeresésről szól a rendezőtől „megszokott” töredékes és önreflexív elbeszélésmóddal.

A történet (!) szereplői a Genfi-tó partján élő Simon Donnadieu (Gérard Depardieu) és felesége Ráchel (Laurence Mashliah). A férjnek el kell mennie Olaszországba, hogy megvegyen egy házat, és az útról csak két nap múlva érkezne haza. Ellenben az elindulás után két órával visszatér feleségéhez, aki gyanakszik, hogy az illető nem az ő férje, és nem érti, mi történt. A teste Simoné, viszont a személye nem, és Ráchelnek a szeretőjeként mutatkozik be.

Ahogy Godard írja a film sajtókönyvében, filmjéhez két irodalmi műből merített ihletet. Az egyik az antik görögöktől származik, Amphitrüón és Alkméné mítosza, melyet számtalanszor feldolgoztak, újraírtak, például Molière vagy Kleist, de a 20. századi drámaíró, Jean Giraudoux is. Godard az ő Amphitryon 38 című darabjából dolgozott – tudomásom szerint nincs magyar fordítása. Amphitrüón király feleségét, Alkménét kiszemeli magának Zeusz, viszont nem tudja egy könnyen megszerezni, mert Alkméné határozottan tiltakozik az ellen, hogy a férjén kívül más férfi is hozzá érhessen. Így az Isten, más nőkhöz hasonlóan (Léda, Europé stb.), őt is trükkel csábítja el. Már világos is, hogyan változtatott Godard Giraudoux verzióján: Zeusz helyére a zsidó-keresztény Istent helyettesítette be.

Ahogy a rendező elmondja egy interjúban (Thierry Jousse, Cahiers du cinéma, nº 472, 1993/10., idézve: Jean-Luc Godard par Jean-Luc Godard, 2, 1998.), Depardieu nem nagyon értette, miről szól a film, munka helyett állandóan telefonált, és a szerződésben foglalt hat hétig tartó forgatást a felénél otthagyta. Ezért Godard, amikor meglátta, hogy az összevágott anyagból mindössze egyórányi és nem is elégséges filmje lenne, megtartva a felvett részeket, egy újabb szereplővel egészítette ki, aki – színházi szóval élve, mert onnan jött – a rezonőr funkcióját töltötte be. Ez Abraham Klimt (Bertrand Verley), kiadó, aki azért látogat a faluba, hogy egy hiányosan kapott kéziratot a két nap igaz (!) leírásával egészíthessen ki, így fogja össze az eddigieket. Az őt alakitó „színészveterán”, Depardieu-vel ellentétben, rögtön értette a szerepét. És Verley nyitja a filmet Gershom Sholem a kabbaláról szóló szövegével a tudás és az igazság átadásáról, a bizonyosságról.

„Amikor apám apjának az apja nehéz feladat előtt állt, elvonult az erdő egy bizonyos zugába, tüzet rakott és csendes imába mélyedt. És amit meg kellett tennie, megvalósult. Később, amikor apám apja nézett szembe valami nehéz üggyel, elment ugyanarra a pontjára az erdőnek, és azt mondta: »Már nem tudjuk, hogy kell tüzet gyújtani, de az imádságra még emlékszünk.«; és amit meg kellett tennie, még megvalósulhatott. Később apám is bevette magát az erdőbe: »Már nem tudjuk, hogy kell tüzet gyújtani, elfelejtettük az imádság titkait, de azt még tudjuk, hogy pontosan hová kellett menni az erdőben, ahol ez történt. Ennek elegendőnek kell lennie.« És az volt. De amikor rám került a sor, hogy elvégezzem a feladatot, otthon maradtam és így szóltam: »Már nem tudjuk, hogy kell tüzet gyújtani, már nem tudjuk az imákat, sőt már azt sem tudjuk, az erdőnek mely zugában történt mindez, de még el tudjuk mesélni a történetet.«”

Többek között erre alapozva nevezi „zsidó filmnek” ezt a művet Richard Brody, Godard amerikai életrajzírója (Everything is Cinema. The Working Life of Jean-Luc Godard, 2008.) A film operatőre, Caroline Champetier (ugyanitt idézik, a francia fordításban 654. o.) szerint a Leopardi-vers alapján Godard meg is írt egy kész, 18 részből álló forgatókönyvet – az élet szó héber megfelelőjének számértéke ennyit ad ki –, viszont ezt a változatot a rendező nem tartja megvalósíthatónak, így az egészet felszabdalta és hat részt teljesen elvetett.

Abraham Klimt keresi a Simon és Rachel történetét, így indul a film. Azt szeretné kideríteni: hogy is bújt az Isten két napra Simon Donnadieu képébe?

A filmnek így két fő rétege van, melyeket a világos leírás kedvéért megpróbálhatnánk „keret” és „történet” megnevezéssel szétválasztani, ha nem lennének végérvényesen összeszőve. A történetben való szereplés elleni tiltakozás, ami csak megerősíti a számtalanszor látott figyelemfelhívó gesztust. Ahogy az autószerelő odaszól a „szereplőket” kereső szerkesztőnek: ne azt mondja, hogy Simon és Ráchel, hanem Donnadieu úr és felesége, hiszen nem egy regény hőseiről van szó és még ismerni sem ismeri őket.

Jean-Luc Godard Hélas pour moi (1993)A Donnadieu jelentése Istenadta – és egész véletlenül (?) Marguerite Duras eredeti neve, a másik hírhedten filmet romboló rendezőé (gondoljunk csak az India Songra (1975)).

Duras nem tartotta magát rendezőnek, tizenöt-húsz filmje ellenére sem, viszont életművében legalább olyan fontos szerepet kapott a film és irodalom összeolvasztása (l. Defiolles Laure, „Marguerite Duras: Pourquoi le cinéma [Miért a film]?” In: Quand les écrivains font du cinéma, dir. Berty Valérie, Cerisuelo Marc, 2012.), mint Godard filmjeiben az irodalom. Az előbbi inkább technikai és mediális kérdésfeltevés, Godard-é bonyolultabb, mert ezek mellett még nagyban épít az irodalmi-kulturális műveltség(é)re is. (Igen, főleg a sajátjára, és közben a néző meg törje a fejét.)

Az Amphitrüón-mítoszon kívül Godard másik kiinduló szövege egy olasz, korai romantikus költő és filozófus, Giacomo Leopardi (1798-1837) „Himnusz az ősatyákhoz” (Inno ai patriarchi) c. verse, mely egyetlen kötete, az Énekek (Canti) nyolcadik darabja. (Magyarul Radó Antal fordításában biztosan megtalálható, de valószínűleg nem ez az egyetlen változat.) Ez az elmúlt békességet siratja, ami az amerikai indiánok békéjének teljes megzavarásában csúcsosodik ki. Nosztalgia, reménytelenség és csalódás. Persze ha irodalmi utalásokat keresünk, nem állhatunk meg itt , sőt ha valahol meg is állnánk, csak saját korlátainknál, mert az egész szinte felfejthetetlen. A JLG-Documents-ban (2006), melyben különféle forrásokat válogattak Godard filmjeihez, David Faroult és James J. Williams csak a Balszerencsémre kapcsán Baudelaire-t, Barrès-t, Michelet-t, Blanchot-t és Bressont emleget – többek között. Egy fontosat viszont még megemlítenék, mert Simon és Rachel Donnadieu „életéhez” szorosan kapcsolódik: többen felhívják a figyelmet a híres francia pszichoanalitikus, Françoise Dolto egy átalakított mondatára: „L’ombre de Dieu, tout homme, ne l’est-il pas pour une femme qui aime son homme?” [Egy nőnek, aki szereti férjét, minden férfi nem Isten árnyéka-e? (az én fordításom, mert a filmet a Cinémathèque-ben láttam, nem a magyar DVD-kiadásban)] – olvassuk Godard-nál. Ahogy egy biográfusa idézi Doltót: „Pour une femme qui aime son homme, tout homme n’est-il pas l’ombre de Dieu?” [Nem Isten árnyéka-e minden férfi egy nőnek, aki szereti férjét? (megint saját fordítás, hangsúlybeli eltérés van a két változatban)]

Rachel, aki ragaszkodik a férjéhez, honnan ismerhetné föl őt? Ami megtörtént, mitől történik meg vele és a férjével, mitől egy idegennel? A képmás és az alakot öltő, a valóság és a látszat, a történet és az igazság keverednek. Épp így az elbeszélés. A film a film története, mert annak elmondásáról is szól. A tárgyak mintha élnének, az emberek képként kövülnek meg, mint a Passiójátékban (Passion, 1982). Az Isten emberbe bújásának pillanatát látta-e, hallotta-e a fiatal lány, aki a szerkesztőnek meséli? Ő nem érti, csak keresi, mert az igazságot is kutatja. Nem értjük, de értjük. Ezért kell megnézni.


A film eredeti címe Hélas pour moi. Franciásként a magyar a fordításról is írnék pár szót, mert, bár nem teljesen rossz, úgy vélem, jobbat is találhattak volna. Az „Hélas !” a mai franciában a magyar „De kár!” vagy az „Ó, jaj!” megfelelője, ha emelkedettebben szeretnénk fordítani, amire minden jogunk megvan. Etimológiailag megnézve egy már ebben a formában nem használatos szótőre (las) megy vissza, mely balszerencsét jelentett az ófranciában, ma viszont csak az azonos alakú melléknév marad meg, mely fáradtat – irodalmi nyelven. És Rachel karakterének szájából én inkább a jajszót hallom, hogy: Jaj nekem! Ezt adnám címnek is. Hiszen a hű feleség küzdelmére és ijedtségére utal a helyzet előtt. És nem utolsósorban a teremtésbeli csalódásra, hogy visszalépjünk Leopardihoz.

Mint kiderült, nem vagyok egyedül ezzel a fordítási megoldással: a referenciaként is szolgálható JLG/JLG – Jean-Luc Godard dicsérete c. tanulmánykötetben (Új Hullám Kiadó, 2012) is Jaj nekem-ként emlegetik a filmet.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. A kortárs francia és amerikai költészet és a film kapcsolatáról ír disszertációt. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com