Magazin

Meghalt Alain Resnais, de még a tarsolyában egy film

Alain ResnaisNem tavaly Marienbadban, hanem a múlt héten hunyt el Párizsban, és nem a szerelmem, Hiroshima, hanem Alain Resnais (1922-2014), francia rendező. Az időjárási viszonyokról és a napszakról nem tudok semmit, talán ködben és éjszaka. Annyi biztos, hogy 91 hosszú éve alatt filmekben gazdag pályát futott be, és az is igaz, hogy még nem láttatok mindent, mert az alkotó utolsó művének mozibemutatója – még Franciaországban is – csak két hét múlva esedékes, és akkor lehet szeretni, inni és énekelni, addig csak rá gondolunk.

Mint sok rendező, dokumentumfilmezéssel indult. Egyrészt ellátogatott különféle kortárs képzőművészekhez, másrészt képi anyaggal illusztrált életrajzokat készített, például Van Gogh-ról.

Ezeket követi egy máig kiemelkedő munkája, a magyarul Sötétség és köd címen ismert Nuit et brouillard (1955) – szó szerint Éjszaka és köd. A félórás dokumentumfilm, melyet a harminchárom éves szerző kommentárja kísér végig, Auschwitz üres szögesdrótjait pásztázva kezdődik, majd egyre több archív felvétellel folytatódik: filmrészletekkel és fotókkal a haláltáborokból. A képek és a kísérőszöveg együttese fokozódik, ahogy az elmondhatatlant próbálná megjeleníteni, feltételes mód, hiszen épp hogy csak a dolog felszínét, ahogy fogalmaz, a „kérgét” tudja mutatni. Hazugság lenne azt állítani, hogy mást is lehet. A legiszonyatosabb képek is csak a borzalom töredékét láttatják, a töredék csúcsán azzal a pár másodperccel, amikor a halottakat bulldózer kotorja a tömegsírként szolgáló gödörbe. A francia oktatásban az általános iskola végén levetítik ezt a filmet, ami lehet kicsit korai, de középiskolában már mindenképpen időszerű.

Kicsit nyugodtabb vizekre evezve, ugorjunk előre pár évet Resnais pályafutásában, aki – az előbb említett film mellett – az európai modern film nagy alakjaként is ismert. Az ún. balparti csoport (groupe de la „Rive gauche”) egyik tagja Marguerite Duras és Alain Robbe-Grillet író-rendezők mellett. A francia új hullámmal párhuzamosan induló (ld. Truffaut: Négyszáz csapás (1959), Godard: Kifulladásig (1960)) írói-filmes társulás két leghíresebb filmjét Resnais rendezte. A Szerelmem, Hiroshimá-t (1959), amelynek Duras, a Tavaly Marienbadbant (1961), amelynek Robbe-Grillet írta a forgatókönyvét. Ahogy a címe sejteti, a Szerelmem, Hiroshima politikai véleményt is alkot, így a téma aktualitásán túl a narráció miatt érdekes, a Duras-féle új regény (nouveau roman) változatát tükrözi. Azaz ismétléssel és egyszerű nyelvezettel adott hangulat kialakítása.

Kicsit bővebben szólnék a Tavaly Marienbadbanról, mert ez személyes kedvencem Resnais-től, és egy búcsúcikkben ennyi személyesség talán megengedhető, főleg egy kiváló és kanonizált alkotás esetében. A helyszín egy gyönyörű kastélyhotel, ahol egyes vakációzók (egy férjes asszony, A és egy fiatalember, X) megpróbálják föleleveníteni egy szerelmi história emlékét vagy ezen az ürügyön éppen belekezdeni egybe. De leginkább semmi sem biztos, csak a három szereplőnk, a két előbbi és a feltételezett férj, M. Szinte fullasztó barokk díszletek között siklik a kamera, mintha maga is ott időzne nagy, susogós ruhában. Van egy kert, terasz, bár és szobák. Nyüzsögnek vagy kihaltak, de mindig titokzatosak. A megfejthetetlenség kicsúcsodása a férj a gyufás játéka, melyben az mindenkit megver, még a szeretőt is. De ez csak egy példa. A film egészét tekintve rejtélyes, örökre feloldhatatlan a végkifejlet. Ahogy az álom vagy képzelet és a valóság határán egyensúlyoz, vagy pontosabban arra kényszeríti a nézőt, hogy folyamatosan megkérdőjelezze az újra és újra fölállított elképzeléseit, hogy mikor és hol vagyunk, ki kit ismer és hogy mi történt meg valójában.

tavalymarienbadban

Ahogy a Szerelmem, Hiroshima, ez is elnyeri a francia kritikusok díját az adott évben, így mindkettőt Oscarra is nevezik, hogy csak egy példát hozzak. A Marienbad velencei oroszlánt, a Hiroshima BAFTA-díjat kap. A rendező útját elismerések sora szegélyezi, még ha készít egy-egy rosszabb filmet is, mint a Stavisky...-t.

A Tavaly Marienbadban tehát a második új regény adaptációja, melyet egy harmadik követ, Jean Cayrol szkriptjéből, újra Delphine Seyriggel, mint az előzőben. A Murielben (1963) az algériai háború szelleme kísért, egy onnan hazatérő katona által. Akit akit ez téma közelebbről érdekel, annak szívesen ajánlom Kovács András Bálint A moderni film irányzatai c. könyvének (Palatinus, 2008) a három szerzőhöz kapcsolódó részeit (vagy magát az egész művet).

A mai Resnais

Későbbi filmjeiből már csak annyit említenék meg, hogy a Szívek (2006) és a Smoking/No Smoking (1993) kritikai sikere alapján ígéretes. A Cannes-i különdíjat kapott repülőbalesetes melodráma a Les herbes folles (2009) nem rossz, de kevésbé érdekes, mint a korábbiak. A címe viszont nagyon megfogott, mert azt jelenti, hogy gaz, dudva. És meggyőződésem, hogy Paul Verlaine közismert, „Colloque sentimental” c. versére utal, melyből ismerős a gazban sétáló emberek képe, és mert a film, mint a vers, tehetetlen, egykor volt szerelmesekről szól: „Dans le vieux parc solitaire et glacé/ Deux ombres sont tout à l’heure passées./ Elles marchaient parmi les herbes folles, /Et la nuit seule entendait leurs paroles.” Sajnos a Szabó Lőrinc-féle fordításból („Érzelmes párbeszéd”) hiányzik a keresett kifejezés, így nem idézném itt. A MEK gyűjteményében olvasható.

A két évvel ezelőtti filmjéről, amely Magyarországon nem volt látható, szintén ejtenék pár szót, mert, úgy tűnik, méltatlanul elfelejtik. A Még nem láttunk semmit (2012) két Jean Anouilh-dráma (20. századi eleji francia rendező, aki – Cocteau-hoz hasonlóan – igen érdeklődött a mítoszok iránt, és előszeretettel írta őket újra) összeolvasztása és adaptációja. Egy híres színházi rendező meghal, de végrendeletében előkészíti az utolsó, személyes előadását, legalábbis ezt állítja a lakája, akit minden feladattal megbízott. A rendező, Antoine d’Anthrac meghívja kastélyába az Euridiké c. darab különböző rendezéseiben szereplő embereket, majd levetítteti nekik utolsó előadását, ami a színészeket újra, szó szerint játékba hozza, ezáltal sokszoros színház a színházban tárva elénk. Ismét a fikció és valóság összefolyása az egyik elem, ami érdekessé teszi az alkotást. Egyébiránt pedig a finom színészi játék és az örökké hatásos – jó értelemben! – történet, Orpheusz és Euridiké szerelméről.

Resnais utolsó filmje az Aimer, boire et chanter (2014) – Szeretni, inni és énekelni – vidám történetet ígér, amit persze hiszünk, ha látjuk, annyi viszont tudható, hogy kedves színészei Sabine Azéma, Denis Podalydès vagy Hyppolite Girardot ezúttal is főszerepet kapnak.

Mintha maga tervezte volna így, hogy a műve még frissen tovább éljen nála, ahogy Antoine d’Anthac Euridikéje a Még nem láttatok semmit-ben. A kritikusok már látták Berlinben – FIPRESCI-t, mi még nem, de már úton. És ezzel együtt, még ha Resnais el is ment, rendezőként végül mégis itt van.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. A kortárs francia és amerikai költészet és a film kapcsolatáról ír disszertációt. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com