Magazin

Import filmművészet – Az Oscarra jelölt kanadai filmekről

Felperzselt föld

A szeptemberi premierfilmek között találunk egy kanadai filmdrámát (Lazhar tanár úr), amely talán azzal tudja leginkább magára hívni az egyszeri moziba járó néző figyelmét, hogy a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjra jelölték. A film 2011-es, így februárban már meg is küzdhetett az elismerésért, a Nader és Simin – Egy elválás története azonban elhappolta előle a lehetőséget. Előtte összesen öt kanadai filmnek volt erre esélye, s most szeretnénk kihasználni az alkalmat, hogy mindegyikről megemlékezzük. Az öt film időrendi sorrendben: Az amerikai birodalom bukása, Montreáli Jézus, Barbárok a kapuk előtt (megkapta a díjat), Víz és a Felperzselt föld.

Kivétel nélkül mindegyik filmről elmondhatjuk, hogy nem sokban hasonlítanak déli szomszédjuk produktumaira: mindenféle előismeret nélkül biztosan az európai vagy a keleti filmtörténetben próbálnánk elhelyezni őket.

Denys Arcand filmjei

Kanada összesen négy Arcand-filmet nevezett Oscarra, amelyből három jelölést is kapott, egy pedig elvitte a szobrocskát. Ebből kettő szorosan összetartozik: Az amerikai birodalom bukása egy trilógia 1987-es, felvezető része, míg a Barbárok a kapuk előtt a 17 évvel későbbi folytatás. A Days of Darkness című záró darabot az Akadémia már nem válogatta be a legjobb öt közé.

Hiába sugall a cím (Az amerikai birodalom bukása) háborús drámát vagy politikai thrillert, a történet középpontjában hétköznapi emberek állnak: történelemtanárok és feleségeik. Míg a férfiak egy tóparti házban előkészítik a vacsorát a nagy esti összejövetelhez, a nők konditeremben és futópályán múlatják az időt. Egymástól függetlenül mindkét csapatot egyazon téma izgatja: a szex. Átbeszélik életük legemlékezetesebb és legfurcsább együttléteit, beleértve megcsalást, orgiákat, homoszexuális tapasztalatokat, és úgy tűnik, ha tovább tartana a film, a szereplőknek lenne még bőven mesélnivalójuk. Na nem egy pornóregény megfilmesítéséről van itt szó, annál azért jóval többet nyújt a film.

Kiinduló témájuk a pszichológia és a történelem kapcsolata. A tanárok szerint egy nemzet virágzása vagy éppen hanyatlása függ a nép személyes preferenciáitól. Ha az embereket elsősorban saját boldogságuk érdekli, annak a „birodalom” látja legnagyobb kárát. Az ókori Rómát hozzák fel példának, s ugyanilyen helyzetben látják koruk Amerikáját. A távol-keleti országokban, ahol elsősorban a közösség fenntartása a cél, nem áll fenn ez a veszély.

A tettek helyett inkább efféle gondolatmenetek viszik előre a cselekményt: a karakterek kiszámíthatatlanok maradnak, piszkos múltjuk és izgalmas filozofikus gondolkodásmódjuk viszont épp annyira ismerteti meg őket, amennyire szükséges. Nem cselekvő hősöket látunk, hanem értelmiségiek jó hangulatú elmélkedését és visszaemlékezését, egészen a cselekmény végéig, amikor is a történelmi hasonlat jóslata a magánélet területén csapódik le kegyetlenül.

A folytatás (Barbárok a kapuk előtt) 17 évvel később, egyik rákkal diagnosztizált szereplő (Rémy Girard) kórházi ágyánál játszódik. Az idő során egymástól lassan eltávolodott csapat tagjai újra összegyűlnek, hogy szinte ugyanott folytassák barátságukat, ahol abbamaradt. A két film közötti legnagyobb változás viszont a cselekvő szereplők megjelenése: a beteg Rémy sikeres fia (Sébastien) otthagyja londoni cégét, hogy apjával helyrehozza kapcsolatát. Mindent megtesz azért, hogy Rémy a sokadrangú kórházban jobb ellátást kapjon, s hogy újra találkozhasson rég nem látott barátaival. Így a felváltva mutatott beszélgetőpartnerek helyett a régi és az új generáció szembeállítását láthatjuk. Míg az öregek csak a múltról tudnak beszélgetni, Sébastien nagyon is a jelenben él, és jövőjét építgeti.

A cím a Római Birodalom utolsó éveire utal, amikor az ókor legnagyobb hatalmát már csak egy hajszál választotta el a széteséstől. Az allegória ugyanúgy utal a szeptember 11-i támadásokra, ahogy Rémy diagnózisára: mindkettő a vég egyfajta kezdete.

Nem meglepő, hogy utóbbi film kapta meg végül a díjat: míg előbbi egy néhol bizonytalan történetvezetésű, ámde remekül megírt, elgondolkodtató párbeszédekre alapuló tragikomédia, addig a második filmben már sokkal erősebben megjelenik a rendező kiforrottsága, tudatossága, ráadásul a hasonlatokat is szemléletesebben sikerült megjelenítenie. A megcsalás és a házasság kérdésénél mélyebb témákat vesz elő: tudja, hogy a halál kapujában álló ember gondolataival és érzéseivel erősebb hatást ér el a nézőben, mégsem törekszik hatásvadászatra. Minden egyes percben érezzük, Arcand tudta, mit és miért csinál: együtt érzünk, mosolygunk és búsulunk a szereplőkkel, nincs időnk külső szemmel végiggondolni, mi is történt korábban. Így kell Oscar-díjas filmet rendezni.

A Montreáli Jézus (1989) már teljesen különálló történet, viszont Az amerikai birodalom bukásának történetvezetési és stílusbeli jegyeit egytől egyig megtalálhatjuk rajta. A sztori egy színésztársulatról szól, akik egy alternatív Jézus-előadással szeretnék felhívni magukra a figyelmet. A nézők nem a jól megszokott módon, passzívan, kényelmes székből figyelve, a függöny legördülése utáni tapssal vesznek részt az előadásban: valósághű díszletek között járhatják végig Jézus utolsó napjának állomásait.

A címszerepet alakító Danielnek (Lothaire Bluteau) meggyűlik a baja a montreáli egyházi méltóságokkal: mikor látják, hogy a Megváltó története nem éppen a Biblia leírását követi (például Jézus apja egy római katona), be akarják tiltani az előadást. A felmerülő akadályok, az őt körülvevő emberek vagy maga az előadás Jézus helyzetébe juttatja Danielt, aki szép lassan elkezdi megtestesíteni a bibliai alakot.

A téma érdekes, a kivitelezés viszont hagy némi kívánnivalót maga után. Izgalmas felfedezni egy-egy rejtett utalást, mozzanatot, amelyek azért többé-kevésbé előrevetítik a végkifejletet, az oda vezető út azonban bizonytalan. A karakterfejlődés bemutatását Arcand elkapkodta, mire bemutatta a színészeket és az előadást, már alig maradt ideje arra, hogy elindítsa a főhős lelki változásait. Persze a hirtelen bekövetkezett „metamorfózisra” tekinthetünk isteni csodaként is, ehhez viszont túl realisztikus felvezetést kapunk, bármiféle természetfeletti magyarázat idegen lenne a film közegétől. Az Oscar-jelölést azért nem venném el tőle: érdekfeszítően tudja bemutatni az alternatív színjátszás „intézményének” nehézségeit, s a főhős sorsának beteljesülése is emlékezetes momentum marad.

Nem esett még szó a színészekről: Arcandnak rendkívüli tehetsége van a szereplőválogatáshoz. Mindenki lubickol a szerepében, egy percig sem merül fel, hogy nem egy baráti társaságot vagy színházi színészeket látunk. Külön kiemelném Rémy Girardot, aki mindhárom filmben szerepel, a trilógia két darabjában kulcsfigura, a Montreáli Jézusban pedig üde színfolt a mellékszereplők között. Ilyen csapattal nem hiszem, hogy valaha is aggódnia kellett filmjei hitelességét illetően.

Mindhárom film francia nyelven forgott, így akaratlanul is európai darabként tekintünk rájuk, és nem is találunk olyan aspektust, amelyből az amerikaiság sugárzik. A párbeszédközpontú, karaktervezérelt sztorik nem mentesek a filozófiai mélységű kérdésektől, a hatásvadászat még csak látszatként sincs jelen. A tájnak, a környezetnek alig van szerepe, sokkal nagyobb hangsúly kerül a karakterek érzelmeire és egymás közti viszonyára. A Barbárok a kapuk előtt esetében már észrevehető egy trendkövetés, ez mégsem válik a film hátrányára, sőt. A korral való lépéstartás szélesebb közönséghez is eljuttatja a filmet, miközben nem veszít semmit határozott állásfoglalásából.

Víz

Deepa Mehta filmje nem hogy nem amerikai, de nem is európai jellemzőkkel bír. Az Indiában született rendezőnő még hazájában kezdte a filmezést, 1973-ban viszont egy kanadai dokumentumfilmes, Paul Saltzman oldalán hagyta el az országot. Így lehetséges, hogy az Elemek trilógiájának (Elements trilogy) első két darabja (Tűz, Föld) még indiai színekben tündökölt, a harmadik, Oscar-jelölésig jutó Vizet már Kanada nevezte be.

Hiába a hazaváltás, a film nem lett se európai, se kanadai. Mind a helyszínek, mind a karakterek és történetük indiai, így a francia helyett a hindi nyelvvel ismerkedhetünk két órán át. Hatásos indulóval kezdünk: a ’30-as években a nyolcéves Chuyia megözvegyül, s mivel a férjüket elveszítő nőket a társadalom kiközösíti, be kell vonulnia egy özvegyek számára fenntartott zárdába, hogy egész életét távol a férfiaktól élje le. Bár a törvény akkor már engedélyezte a második házasságot, a vallásos közösség tabuként tekintett a kérdésre: aki az újrakezdést fontolgatta, arra nem néztek jó szemmel.

A szituáció rendkívül izgalmas, egy tőlünk (és Kanadától is) távol álló világ érzékeny témájába kapunk betekintést: nem is csoda, hogy Indiában lázadások törtek ki a filmforgatás ellen, a díszleteket lerombolták, a rendezőt elkergették, aki így Srí Lankán volt kénytelen folytatni a munkát.

Az idegen világ vagy talán az érzékeny téma nem engedi a szereplőkkel való azonosulást. Hiába áll a film a kislány és barátai oldalára, végig kívülállók maradunk. Szörnyülködve vagy elképedve nézzük a társadalmi rendszert, ahol őszinte ellenszenv az érdeme annak, aki egy lapon említi az özvegy férfiakat az özvegy nőkkel. A főhős, aki egy idő után veszít központi szerepéből, nehezen illeszkedik be ebbe a furcsa világba, valószínűleg mi is hozzá hasonlóan reagálnánk, ha  ilyen helyzetbe kerülnénk: megelégelnénk ezt a „viccet”, és ha a zárda lakói már kiszórakozták magukat, szépen megköszönnénk a szíves fogadtatást és a kijárat felől érdeklődnénk.

A főhős szerepe egy idő után a közösség prostituáltjára, Kalyanira helyeződik át, aki beleszeret egy gazdag indiai fiúba. A morális dilemma azonnal megjelenik: az engedékeny törvény vagy az évezredes hagyomány útját kövesse a lány (Chuyia szerint angyal)? A döntési helyzet okozta szenvedés és tanácstalanság remekül fel van vezetve, s bár európaiként kérdés nélkül választanánk a nőket diszkrimináló hagyományok ellenében, tudjuk, hogy Indiában ennél nehezebb válaszút nem igazán elképzelhető. Gyönyörű filmről van tehát szó, amelyre méltán figyelt fel az Akadémia, minden benne van: az élet, az öröm, a nyomorúság, a halál (ahogy az erősen szimbolikus cím is erre utal).

Felperzselt föld

Denis Villeneuve a tavalyi Oscar-gálán maradt alul a dán Egy jobb világgal szemben, s abban teljesen biztos vagyok, hogy egy fokkal kedvezőbb helyzetben (például egy évvel korábban vagy később) elvitte volna a külföldi Oscar-várományosok fődíját. Az itt felsorolt filmek közül a leginkább magával ragadó, földhöz vágó, szívbemarkoló (és egyéb figyelemfelkeltő jelzőjű) történetet tudhatja magáénak. Egy ikertestvérpár megkapja anyjuk végrendeletét, melyben arra kéri őket, juttassanak el egy-egy borítékot halottnak hitt apjuknak és bátyjuknak, akiről nem is tudták, hogy létezik. A fiú (Maxim Gaudette) nem veszi komolyan a feladatot, a lány (Mélissa Désormeaux-Poulin) viszont eléggé motivált, hogy Libanonba utazzon, és a nemrég még szörnyű polgárháborúk által sújtott országban felkutassa a család még élő tagjait.

A keresésben annyival mindig előrébb jár a néző, hogy láthatja anyjuk küzdelmeit a jó néhány évvel korábbi háborús zónában. A párhuzamos történetvezetésnek köszönhetően végig érdekes marad mindkét szál, ugyanis a múlt és a jelen is egy olyan titok felkutatására tesz kísérletet, amely a jövőben minden egyes fél számára sorsfordító lehet. A megdöbbenés nem marad el, az utóbbi idők filmtermésének egyik legerőteljesebb és leghatásosabb végkifejletével van dolgunk, amelyet biztosan sokáig nem felejtünk el. A filmről korábban már írtunk bővebben, érdemes a hivatkozásra kattintani.

Ha az öt közül egyetlen filmet kellene ajánlanom olvasóinknak, minden bizonnyal a legutóbbi címet mondanám. Hiába kerüli el a filozófiai mélységű gondolatokat, az egyén erkölcsi dilemmáival és a kényes politikai kérdésekkel behatóan foglalkozik. A gyönyörűen fényképezett arab helyszínekről pedig már nem is érdemes szólnom.

Mint láthatjuk, a kanadai film a tengerentúli országoktól vette át a filmezés fortélyait, így nehéz meghatározni és behatárolni a kanadai nemzeti filmezés karakterisztikáját. Kanadát több sitcom is viccek céltáblájaként használja (South Park, Így jártam anyátokkal), többek között nemzeti öntudatának folytonos keresése és az amerikaiak mögötti „kullogása” miatt. Arcand filmjeiben a szereplők egyszer-kétszer „visszavágnak” az amerikai gúnynak: a felszínes, semmitmondó gondolatokat kidekorálják egy-egy vérbeli jenki kifejezéssel, ezzel is alátámasztva déli szomszédjaikkal szembeni szellemi fölényüket. Én azt mondom, csak így tovább, Kanada!

Szűcs Tamás

Szűcs Tamás a Corvinus Egyetemen végzett kommunikáció szakot és az ELTE-n filmelmélet és -történet szakot. Korábban a Filmtekercs hírrovatának vezetője volt, jelenleg kommunikációs tanácsadó egy PR ügynökségnél. Specializációja Hollywood, a közel-keleti filmek, az amerikai talk showk és sitcomok.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com