Abszurd humor, tökéletes kompozíciók, a valósággal való szembesítés. Ebben rejlik Ulrich Seidl tehetsége. A Paradicsom-trilógia – melyben három nő boldogságkeresését követhetjük nyomon – mindhárom részét levetítették a Szemrevaló Filmfesztiválon. Az osztrák „provokátor rendező” a záró epizód, A remény paradicsomának magyarországi premierjére érkezett Budapestre.
A Paradicsom-trilógia mindhárom filmje a vágyakozásról szól. Mindhárom főszereplőt nagyon intim helyzetekben látjuk. Az intimitást, ugye, az ember szűk körben éli meg. Önnek mégis sikerül ezeket a helyzeteket filmjeiben ábrázolnia. Hogyan éri el, hogy létre jöjjenek a kamera előtt?
Először is, ez velem kapcsolatos, vagyis én vagyok képes létrehozni őket. Másodszor a szereposztással. Természetesen olyan színészeket választ ki az ember, akikről azt gondolja, hogy el lehet érni velük valamit. Mindegy, hogy amatőrök vagy profik, erre képesnek kell lenniük. Harmadszor pedig a hosszú, közös előkészület. Hogy közösen meggyőződjünk arról, hogy ők készen állnak, és biztosak abban, hogy a kamera előtt képesek megalkotni valamit.
A humornak is fontos szerepe van a filmekben. Nagy mestere annak, hogy olyan helyzeteket teremtsen, hogy már majdnem felnevetnénk, de elszégyelljük magunkat. Hogy egyensúlyoz komédia és tragédia határán?
Hogy magyarázzam el ezt Önnek? Ilyen vagyok én, mint ember. Ebben rejlik az én tehetségem. Mindig a humort keresem a különböző helyzetekben és a színészeimnél is. Ez nem mesterség, amit el lehet sajátítani.
A Remény paradicsomában eléggé megalázó az a jelenet, amikor az edző azt énekelteti a gyerekekkel, hogy „ha jó a kedved, üsd a hájadat”. Ott voltam a berlini filmfesztiválon a premieren és a közönség ezen szívből mert nevetni. Sőt a film végén jókedvűen együtt énekelték a dalt. Ön mit gondol erről? Ezt valóban ennyire komikusnak szánta, vagy csak nem értették, hogy ez mennyire megalázó?
Nem volt célom vele. Nem valamire kihegyezve írok meg egy jelenetet. Nem határozom el, hogy itt a közönségnek nevetnie kell, itt pedig nem kell nevetnie. Ez mindenkinél egyénileg és nagyon különbözően működik. A közönségben mindig lesz olyan ember a nézőtéren, aki nevetni fog és a mellette ülő szomszédja pedig azon fogja magát idegesíteni, hogy a másik miért nevet, hiszen ő ezt egyáltalán nem találja viccesnek. Ez a helyzet. Mindig mindenkinek önmagától függ.
És az Ön számára? Vicces vagy komoly?
Mindkettő. Természetesen a gyerekek számára komoly. De annyira abszurd, hogy ettől vicces is. Nem arról van szó, hogy ki kellene nevetni a fiatalokat. Ez mindenkinek a saját személyiségétől függ, hogy nevet-e vagy nem. Ha nevet, akkor a másik emberen nevet, vagy pedig azért, mert furcsa, vagy abszurd. Olyan sokféle nevetséges és röhejes helyzet van egy ember életében. Ezen a helyzeten is lehet nevetni. Rajtam is lehet nevetni. Lehet, hogy valaki csak le akarja küzdeni a saját zavarát. Lehet akkor is nevetni, ha valaki csak a saját zavarát akarja palástolni.
A filmjeiben nagyon fontos szerepe van a vizualitásnak. Gyönyörűen megszerkesztett kompozíciókat használ. Gyakran egy képben benne van az egész film mondanivalója. Hogy rendez be ilyen tökéletesen egy képet?
(Széttárja a két karját.) Vagy képes vagy rá, vagy nem.
Berlinben volt egy fotókiállítás a trilógia jeleneteiből. Fotókként is működnek ezek a kiragadott képek. Mi a viszonya a fotózáshoz?
Én a fotográfiával indultam. Olyan rendező vagyok, aki a fotózás és a festészet oldaláról, nem pedig az írástól, vagy az irodalomtól érkezett, vagyis a kép felől jutottam el a filmhez. Kezdettől fogva próbáltam a vizualitással kifejezni valamit. Többet mint a beszéddel. Persze van beszéd is a filmjeiben, de mindig próbálok inkább képekkel mesélni. Minden filmben van egy nagy beállítás, ezek a képek a valóságból indulnak ki. Szóval az első a valóság. Mindig a valóság az alapjuk és ezt a kép tulajdonságán keresztül tudják egy meghatározott módon eltúlozni vagy redukálni.
A trilógiát eredetileg egy filmnek szánta, három párhuzamos történettel. Korábbi filmjeiben is alkalmazott már párhuzamos történetvezetést. Miért vonzódik a nem lineáris történetekhez?
Azért szeretek epizódszerűen mesélni, mert a világ sokoldalúbb, komplexebb egy egyszerű történetnél, ahol egy lineáris kauzalitásban egyik dologból következik a másik. De ez olyan, mintha egy festőtől megkérdezné, hogy miért olajfestékkel és miért nem akvarellel fest. Ezek olyan döntések, amelyek az én személyes önkifejezésemhez szükségesek. Ez a fajta dramaturgia az én önkifejezésem.
