Magazin

Anilogue 2012: Világpanoráma és Cartoon D’Or

A Világpanoráma és a Cartoon D’Or hagyomány az Anilogue fesztiválon: előbbi a világ animációs rövidfilm-termésének legsikeresebb (a fesztiválokon legnépszerűbb) darabjait mutatja be, utóbbi pedig az európai nagy animációs fesztiválok győzteseit. Az idei Anilogue két kitekintő szekciójának filmjei annyira hasonlítottak egymásra, hogy nyugodtan lehet őket egy cikkben kezelni.

Az idei Világpanoráma és Cartoon D’Or filmjeire egyaránt jellemző volt az, ami a versenyprogramra és a nagyfilmekre egyaránt: a hatalmas élmény elmaradt, semmi olyat nem mutattak, amire évek múlva is emlékezni fogunk. Ami persze érdekes gondolatokat vet fel a kontinens és a világ tavalyi animációs termésével kapcsolatban. Hová lett az előző évek csodája? És mi ez a mérhetetlen depresszió, ami belengi a 2011/2012-es filmeket?

CARTOON D’OR

Zing (Kyra Buschor, Cynthia Collins, Németország, 2011)

Mr. Grimm elfoglalt kaszás munkájával, gyűjtögeti be szorgalmasan (és vigyorogva) az emberi életeket, ám egyszer csak becsönget egy kislány… Egyszerű történet a Halál és egy elszánt gyerkőc harcáról, küllemében pedig nagyon hasonlít az emlékezetes magyar Maestróra (nagyobb képi teret jár be és fejlettebb 3D-t alkalmaz első ránézésre legalábbis, kevésbé ötletes viszont). A Zing aranyos film, de az ilyen egyetlen jó ötletre épülő darabok az előző években inkább a versenyprogram harmincas listáján foglaltak volna helyet, nem a kiemelt Cartoon D’Or mezőnyben: az tehát, hogy a Zing idén fesztiválgyőztes lett másutt, alátámasztja, hogy lehetne az európai felhozatal erősebb is.

Tram (Michaela Pavlátová, Franciaország/Csehország, 2012)

Szegény villamosvezető asszony csak rója a szürkeséget nap mint nap, mögötte tolonganak a szürke utasok, vibrál alatta a járgány, és ő csak markolja a meredt vezérlőrudakat… Nem csoda, hogy fantáziálni kezd, eladdig, amíg az egész út egyetlen fallikus vágyképpé alakul át. A szigorúan felnőttek számára készült alkotás a témaválasztáshoz képest visszafogottan oldja meg a képi ábrázolást, de azért sem a humor, sem a megértő melegszívűség nem oldja a film alapvető merészségét. A Tram vizuálisan ugyan egyszerűbb, mint a mezőny többi tagja, de muszáj is neki (képzeljük el a szituációt 3D animációban…), és alighanem bátorsága miatt került be az európai fesztiválgyőztesek közé.

Oh Willy… (Emma De Swaef, Marc James Roels, Belgium-Franciaország-Hollandia, 2012)

Szegény öreg Willy magára maradván nem tud mit kezdeni az életével. Egy magányos erdei kirándulása azonban egészen új világba vezeti, és ő felfedezi magának a nemesen barbár lét előnyeit. Ennyit sikerült megértenem a sztoriból, felerészt az írott szinopszis segítségével. A történet megköveteli a nyitottságot, mert nem egyszerű követni, mit is látunk a vásznon; az alkotók nem törődtek vele, hogy szabályrendszert állítsanak fel a világuknak: minden elemet menet közben, ad hoc dobálnak bele. Kissé bosszantó ugyan, de hát ez adja az Oh Willy kreativitását is. No és a médium: a bábanimáció figurái pamutból készültek, ami különleges attrakcióvá teszi a kisfilmet.

Edmond Was a Donkey (Franck Dion, Franciaország-Kanada, 2012)

Edmond az a kis ember, akit mindenki ugrat az irodában, akin a viccek csattannak, akit sose fognak komolyan venni, hiába a legkeményebb dolgozó. Sivár sorsából csak a fantázia menekítheti ki. Ez a fantázia viszont nem a rajzfilmek eszképizmusához tartozik, hanem a hétköznapok patológiájához: Edmond egyre inkább szamárnak képzeli magát, mígnem a saját fejében azzá is válik. Az Edmondnak így kioszthatjuk A Cartoon D’Or Legdepressziósabb Alkotása díjat. (Nem az egész Anilogue-ét, az még hátra van.) Nem javít a helyzeten a dokumentarista narráció és a kegyetlenül szürke képi világ sem.

Flamingo Pride (Tomer Eshed, Németország, 2011)

Buli van! Flamingóbuli! Ezrével érkeznek a rózsaszín jószágok a fantasztikus beach-re, és pörög a parti megállás nélkül. Egyetlen madár van csak, aki nem élvezi a kavalkádot: szegény a szomszédság konzervatív fehér darukisasszonyára vetett szemet… és az a diónyi flamingó-agy nem sokat segít a küldetésben. A Flamingo Pride a szenzációs képi világ mellett sztorijában is kreatív, kíméletlenül gúnyos, másodpercenként dobálja az ötletbombákat és messze űzi a szekciót megülő komor hangulatot, tehát az idei felhozatal legérdekesebb darabjának számít – nem csoda, hogy fesztiválunkkal párhuzamosan az EUShorts-on is arat.

VILÁGPANORÁMA

Two (Steven Subotnick, USA, 2011)

„Időzítésen, testbeszéden, jelöléseken és hangon alapuló vizuális párbeszéd.” Télleg? A Two ismét a már elpanaszolt telepata-filmek kategóriájába tartozik: ha nem olvasod a leírást, nem jössz rá, mi az ördög is történik a vásznon (ámbár történésnek bajosan nevezhetni két négyszög vibrálását). No most én, mint egykori kommszakos hallgató, simán leérvelem neked tíz oldalban, hogy a kommunikáció különböző definícióit figyelembe véve ez a két négyszög miért is fogható fel tényleg párbeszédként, de hinni – azt nem fogok benne. Túl van rajtam.

I Saw Mice Burying a Cat (Dmitry Geller, Kína, 2011)

Azt mondja: „Egy történet romantikus kezdettel, komikus folytatással, thrillerrel és tragikus véggel.” Hát nem. Egyik sincs benne. Se romantika, se thriller, se tragikus vég. Komédia: az igen, ha az abszurdot komédiának tekintjük (legyünk nagylelkűek). A kínai film jeleskedik a fura és az abszurd bemutatásában, és a macskát temető buta egerek pici története működik is úgy-ahogy a vásznon, de a narratívában nem túl ügyes a film. Fenn kell viszont tartanom, hogy talán a kulturális távolság miatt nem értettem valamit.

The Great Rabbit (Atsushi Wada, Japán, 2012)

Ha már a kulturális távolságról volt szó. Ugye. Az előbb. És fenntartottam, hogy valamit talán nem értek miatta. Akkor én most el is ásom magam. Atsushi Wada harmadik alkalommal győz fölöttem kiütéssel: még soha, egyáltalán, semmilyen médium és műfaj semmilyen alkotásában nem éreztem ennyire, hogy semmit sem értek, mint amikor az ő filmjeit nézem. Ilyen érzés lehet a súlyos értelmi fogyatékosoknak az egész világ. És Atsushi Wadát nem is vádolhatom azzal, hogy értelmetlen dolgokat állít elő, mert a csodálatos, klasszikus japán hagyományokat megidéző grafikáról süt a megérdemelt művészi öntudat: egyszerűen én kevés vagyok ehhez, harmadszorra is, és nem is fogok felnőni hozzá soha.

Head Over Heels (Timothy Reckart, UK, 2012)

Végre egy kisfilm, aminek érzelmi értéke is van. Az elhidegült férj és feleség története nem csak megható, hanem csodálatosan ötletes is, mert a két eltérő világot Timothy Reckart rendező csakugyan két külön síkká változtatta: a filmben a férj és a feleség egymás feje fölött élnek, egyikük a padlón, másikuk a plafonon – vagy fordítva –, a ház pedig csak pörög a levegőben, és ők sehogy sem érik el egymást. Mindaddig legalábbis, amíg igazán, szívből nem akarják. A Head Over Heels a mezőny legértelmesebb darabja, mert valódi üzenetet hordoz, igen kreatívan jeleníti meg, és nem merül bele se az abszurdba, se a szürkeségbe, se a szimbolizmusba.

A Morning Stroll (Grant Orchard, USA, 2011)

Főszereplőnk reggeli sétára indul. Egyszer csak elhalad mellette egy csirke. Az 1950-es évek New York-jában szinte várod, hogy az ember megemelje őtyúksága felé a kalapját. 2012-ben már inkább a mobilt kapjuk elő, hogy lefilmezzük. És a zombiapokalipszistől sújtott jövőben még alacsonyabbak az elvárásaink. (Meg a csirke várható élettartama is.) Ez a vidám és ügyes kisfilm nem tör nagyobbra, mint hogy egy poénra kihegyezve, minimális társadalomkritikával, megnevettessen: ez az erénye is, mert őszinte darab, és a hátránya is, mert a készítők kreativitása alighanem elbírt volna egy extra jelentésréteget.

The Eagleman Stag (Mickey Please, UK, 2010)

„A The Eagleman Stag az író-rendező Mikey Please BAFTA-díj nyertes filmje, amit diplomamunkaként készített a Royal College of Arton. A film szürkeárnyalatos stopmotion animációval készült. A 115 különböző beállításból álló animációhoz használt titokzatos fehér anyagot, amit stopmotion animációs filmhez korábban még nem használtak, egy párna hátuljáról vette.” Ez a film is a depresszív vonulatot erősíti: az ember szubjektív időfelfogásával foglalkozik, amint a főszereplő gyorsuló időérzete megszállottsággá válik. Jó téma, mert – gondolom – mindannyian éreztük már, hogy egy-egy perc (óra, nap, év) sokkal gyorsabban telik el, mint fiatalabb korunkban, és kétségtelenül jó megfilmesítése is a kérdésnek, de az a sok szürke, és az a sok lehangoltság, és a legtöbb film ebben a szekcióban pont ilyen… Jaj.

It’s Such a Beautiful Day (Don Hertzfeldt, USA, 2011)

Ez egy szép nap, mondja a film. Az enyémet viszont tönkretette. Ez a lehangoló-szürke-depresszív idei felhozatal legdurvább darabja. Don Hertzfeldt „Minden rendben lesz” című trilógiájának záró epizódjában a főszereplő nem csak amnéziás lesz, és átéli ennek minden horribilis következményét, mely már-már emberi méltóságát teszi kérdésessé, hanem halálos betegséget is kap – de ez még a könnyed rész. A valódi iszonyat akkor kezdődik, amikor nem hal meg. Hanem talán túlél mindent, mindenkit, és a világot. Ez a film, túlzás nélkül állítom, kívánatossá képes tenni a halált. Don Hertzfeldt zseniális: minimalista animációjával és narrációjával olyan hatásos darabot volt képes készíteni, aminek az ereje messze felülmúlja bármelyik versenytársáét idén – és aztán arra használta ezt a képességét, hogy fejbe vágjon vele. Őszinte ámulattal gratulálok neki, de soha többé nem megyek a filmjei közelébe.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com