Magazin

Az öregkor rabjai – Ráncok

Az Anilogue nyitófilmje olyan darab, amellyel több animációs filmfesztivált és filmklubot is meg lehetne nyitni, de ugyanúgy lezárásra is tökéletesen alkalmas. Beszippant, megmosolyogtat, meghökkent, elérzékenyít, mindezt egy rendkívül szép és kerek történetben. Inkább felnőtteknek szól, a gyermekek a helyszín (öregek otthona), a lassú folyású cselekmény és a hosszan kitartott plánok láttán valószínűleg más elfoglaltság után néznének. Így inkább egyedül vagy egy nagyon jó barátunk társaságában üljünk be rá, úgy érint meg igazán a film.

A történet két idős férfi barátságának viszontagságait mutatja be: Emilio frissen érkezett lakója az elsőre antipatikus öregek otthonának, ahol zombiszerű életmóddal találkozik. A szobatársa és későbbi barátja (Miguel) lesz az, aki az idegen környezetet más szemszögből világítja meg az újoncnak. A kihalt épület lassan élettel teli otthonná, az élőhalottak pedig személyiséggel rendelkező érző lényekké válnak Emilio számára. Az Alzheimer-kór korai szakaszában lévő, folyamatosan romló egészségi állapotú öregúrnak viszont van mitől félnie: ha már nem tud magáról gondoskodni, fel kell költöznie az emeletre, ahonnan az érkezése napján ijesztő hangokat hallott. Miguel és a többi lelkes öreg mindent megtennének, hogy Emiliónak ne kelljen elhagynia az időközben összeszokott csapatot.

A film felütése egyfajta Száll a kakukk fészkére és A remény rabjai keverékét adja ki: miután McMurphy egy alternatív sztoriban befészkelte magát a többi bentlakó közé, egy újoncot fogad, akinek segítenie kell beilleszkedni. A remény rabjaihoz hasonlóan Andy Dufrense figuráját, a friss lakót követjük egy darabig, hogy később Red, a veterán szemszöge váljon meghatározóvá. Emilio ugyanis betegsége miatt egyre kevésbé lesz főszereplő-alapanyag: bár a kezdetektől vele azonosul a néző, a cselekmény előrehaladtával mindinkább veszti el Emilio ítélőképességébe vetett bizalmát. S ha már nem tudunk hinni egy szereplőnek, előbb-utóbb másvalakit kell keresnünk a képernyőn, akinek motivációival azonosulni tudunk.

Egy rajzfilmnél mindig megkérdezem magamtól: vajon el lehetett volna-e készíteni élőszereplős filmként is ezt a történetet, hogy hiteles maradjon? Vannak egyértelmű válaszok (állatokat, szörnyeket szerepeltető darabok, lehetetlen jelenetek stb.), viszont egy ilyen filmet, amelyben létező helyszínen valós karakterek szerepelnek olyan történetben, ami bármikor megtörténhet, miért ne lehetne díszletek közt, színészekkel eljátszatni? A válasz, még ha nem is magától értetődő, pofonegyszerű: ennyire letisztult környezetet és varázslatos, egyedi hangulatot nem lehetett volna igazi környezetbe ültetni. Az alapanyag, Paco Roca Ráncok (Arrugas) című, díjnyertes képregénye megadta a film alapvonásait, a mozgókép pedig megtöltötte élettel és húsvér karakterekkel. Biztos vagyok benne, hogy ha élőszereplős mozi készült volna a megfilmesítésre váró történetből, a varázslatot a helyszín és a sok magatehetetlen szereplő miatt sokkal inkább kényelmetlen érzés váltotta volna fel, ahogy azt néha a már említett Forman-műnél is tapasztalhatjuk.

A képi eszközökkel azonban törekedtek a realisztikus mozgóképi ábrázolásra: például a rajzfilmekben ritkán használt átélezéssel és a még szokatlanabb remegő és bizonytalan kézikamerázással kívánták valószerűbbé tenni a képeket. Sajnos ez utóbbival inkább kizökkentik a nézőt a cselekményből, minthogy a várt hatást érnék el, de szerencsére alig-alig, egy-két indokoltnak vélt esetben élnek vele, például amikor egyik szereplő életveszélyes állapotba kerül. Mégis azt mondom, rajzfilmben ezt szükségtelen alkalmazni.

Az izgalmakkal és főleg humorral teli történetet mindenkinek ajánlom, aki hisz az örökké tartó barátságban. Bár a két férfi kapcsolatát jól ismert sablonba helyezve követhetjük végig, a film nem szűkölködik a meglepetésekben, ami talán a jól eltalált figuráknak és az egyedi hangulatnak is köszönhető. A legjobb spanyol alkotásokat kitüntető Goya-díjból kettőt is magáénak tudó (legjobb animációs film és legjobb adaptált forgatókönyv) rajzfilm az Anilogue-on még november 25-én, vasárnap 18:30-tól látható az Uránia dísztermében. Érdemes elmenni.

Szűcs Tamás

Szűcs Tamás a Corvinus Egyetemen végzett kommunikáció szakot és az ELTE-n filmelmélet és -történet szakot. Korábban a Filmtekercs hírrovatának vezetője volt, jelenleg kommunikációs tanácsadó egy PR ügynökségnél. Specializációja Hollywood, a közel-keleti filmek, az amerikai talk showk és sitcomok.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com