Magazin

Anilogue 2012: Anime haiku

Idén a független japán rövid animációk közül válogató Anime Haiku programjába egytől egyig a Tokyo University of Arts tagjainak művei kerültek be az Anilogue-on. A korábbi években megszokottakhoz híven most is rengeteg stílus, technikai megoldás és kreatív bravúr közül csemegézhetett a közönség. Az egyetlen probléma talán csak a filmek magas darabszáma, emiatt pedig a túlzottan hosszú játékidő és az élménybeli széttöredezettség érzése lehet.

Mert 100 perc 16 filmmel, melyek legalább fele erősen kísérleti-jellegű, de közel mindegyike híján van a konvencionális narratívának, vagy legalábbis kevésbé történetvezérelt, azért megterhelő tud lenni. Egy ilyen vetítésen radikálisan vissza kell fogni történetéhségünket, és meg kell barátkozni a folyton változó-villogó vászonnal, mert ami leginkább érezhető ezekben az animációkban, az a nyugtalanság. Nem akar mindegyik valamilyen ellenérzést kifejezni vagy torz képekkel elriasztani, a nyugtalanság a kreatív erő feltartóztathatatlanságát is jelentheti. Talán megfelelőbb szó erre a nyughatatlanság, mert az nemcsak túláradó, de örökmozgó is.

Találó a válogatás címe, hiszen ezek a kisfilmek valóban inkább rövid és velős gondolatok, mintsem rész- vagy összeálló történetek. Az itteni animációk többsége nem mond el semmit, nem „beszél”, hanem felmutat valamit a világból, ami gyakran olyan gyorsan el is tűnik, ahogy felvetült (mert vége is a műnek). Vannak olyan darabok, amelyek csak kósza érzéseket ébresztenek, egy hangulati világ visszaadása a céljuk, és akadnak olyanok is, ahol egy egész élet vagy annak egy darabjának emlékei sűrűsödnek pár képbe. De akkor is megfelelő a haiku elnevezés, ha csak a néhány perces, könnyed, játékosan egyszerű „pársoros” jut eszünkbe, mert ilyen is akad az összeállításban.

Több alkotás nem először látható az Anilogue-on, az In a Pig’s Eye (Atsushi Wada, 2010) és a The Woman Who Stole Fingers (Saori Shiroki, 2010) például a 2010-es fesztiválon már szerepelt. Ezek egyébként – az Island of Mannel (Alimo, 2011) és valamennyire az A Wind Eggel (Ryo Okawara, 2012) egyetemben – a legelszálltabbak, magyarán itt az ember hosszan gondolkodhat a szimbólumokon és az esetleges jelentéseken, összefüggéseken. Egyben ezeknél az animációknál áll fenn annak a veszélye is, hogy az értelmezési kontextus túl szubjektívnek bizonyul, amit így a szerzőjén kívül nem sokan fejtenek meg.

A Sunset Flower Blooming (Yuanyuan Hu, 2012), az Imamura Store (Aya Tsugehata, 2011), az Awaiting (Hakhyun Kim, 2012) és a Bonnie (Masanori Okamoto, 2011) az összeállítás azon filmjeit képviselik, amelyekben egy életérzés visszaidézése vagy felébresztése a cél. Az elmúlt korok és a fiatalság, vagy az egész életen át tartó szolgálat emlékei és a körülöttünk élők szeretete főként az első három ismertetője, míg a Bonnie papírmasé lányának bolyongása a nagyvárosi Tokyoban az egyik legkreatívabb és legemlékezetesebb a blokkban.

A gyermeki fantázia szabadságát és csapongását ábrázolja elmosódó és állandóan átalakuló, színes rajzaival a Googuri Googuri (Yoshiko Misumi, 2010), az A Gum Boy (Masaki Okuda, 2010) és a Jam Fish (Senri Iida, 2011) is, de a hagyományos történetiséghez közelebb álló művek is megjelennek a Recruit Rhapsody (Mayo Yoshida, 2012) és a horror műfajában készült Rootless Heart (Toshiko Hata, 2011) bábfilm képében. A Recruit Rhapsody különösen élvezetes lehet a hazai közönségnek is, hiszen egy olyan problémát ábrázol kellően karikírozott formában, mint az arctalan üzleti/munkavállaló világba való, egyetem utáni, önfeladó beilleszkedés.  

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com