Az Égieknek hála, idén is van Anilogue és természetesen mi a lehető legtöbb szekcióról tudósítani szándékozunk. Az egysoros film-haikuk a fesztivál hűséges látogatói számára már nem jelenthetnek újdonságot. A japán rövidfilm-válogatás ugyanis évről évre helyet kapott a műsorpalettán.
Idén 15 filmet vetíttettek le egyhuzamban. Ez egyrészt üdvözítő, hiszen a tokiói fiatalok láthatóan nem unatkoztak idén sem, másrészt viszont kicsit nyomasztó szám, ugyanis a közel 100 perces blokkba, rengeteg különböző stílus és téma belefért, azok teljes átélését pedig rontja a szünet nélküli egymásutániság. A legtöbb kisfilmben egyedül a melankólikus hangulat volt közös, esetleg a narratív rendszer elhagyása vagy épp felülírása, ami viszont nemhogy könnyítette volna, sokkal inkább nehezítette a befogadást. A szekció elnevezése nem véletlen persze, a japán költészet alapjainak számító haiku az emocionális érzékekre ható, konkrétumok nélküi műfajt jelenti, ami a film, és legfőképpen a korlátok nélküli animációs film közegében végtelen távlatokra ad lehetőséget. Ahhoz viszont, hogy megfelelően értelmezhessük a látottakat, feltétlenül szükséges, hogy kiszakadjunk a mindennapi racionalitás pókhálójából, szabad utat engedjünk az asszociócióknak, és érzelmi intelligenciánkat dolgoztassuk.
A haikuk pars pro toto mutatják be a világ változásait és/vagy állandóságait. Ha megfelelően nyitottak vagyunk a kísérleti, absztrakt művészeti látásmódok felé, egészen biztos örömöt lelünk majd a filmekben. A teljesség igénye nélkül a számomra legemlékezetesebb alkotásokról mesélnék még egy keveset. Készüljetek fel, nem szokványos utazásban lesz részetek!
A nyitófilm Tatsuhiro Ariyoshi From a stone című filmetüdje volt, amely Viking Eggeling, Ferdinand Leger, Man Ray vagy akár Hans Richter ’20-as vévekben készített munkáira emlékeztetett engem. Színek, hangmontázsok és fényjátékok együttese. Egy hangulat vagy talán csak annak töredékét kifejezve. Ilyen az, amikor a képzőművész filmet készít. A következő darab már mintha tartalmazott volna egy vékony narratív réteget, de az Usalullaby sem több egy álomszerű lebegésnél. Volt még bábjáték (Of mice and clockworks), és egyetlen vonallal megrajzolt frappáns animáció is (Watakushiritori). A Maze King pedig alighanem az etap legfélelmetesebb perceit okozta a közönségnek. Láttunk még egy képernyőnyi talpat a Wild Wild Ham-ben és egy meghokkentő, bár kissé röhelyes azonosulást a Mimopterában. A Drops of Life-ban pedig mosolygós vérlemezkék mesélnek nekünk az élet körforgásáról.
Több, mint egy tucat egészen egyedi látásmód pereg le a szemünk előtt. Habár nem mindegyik alkotás hagy maradandó nyomot bennünk, egy pohár jó bor mellett azért termékeny beszélgetések születhetnek a vetítés után. Animált filmcsokor, japánból címezve.