Az alvilág sikerességének kulcsa, hogy minden hátráltató körülmény ellenére is megtalálja boldogulásának útját. De mi van akkor, ha a bűnözők sem tudják kivonni magukat a gazdasági válság hatásai alól? Az Ölni kíméletesen eljátszik a gondolattal, hogy mi történik, ha a globális pénzvilág játékszabályait köztörvényes gengszterek alkalmazzák.
A film
Andrew Dominik eddigi filmes pályafutása tökéletesen példázza, hogy a rendező igencsak otthon érzi magát a bűn és bűnhődés tematikájában. Mindeközben még a felületes szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy páratlan stílusérzéke és a törvény túloldalán álló karakterek világának bemutatása kéz a kézben járnak Dominik filmográfiájának első három felvonásában. Rendezői bemutatkozása, a Chooper a hírhedt címszereplő börtöntöltelék portréját tárja elénk, a folytatásban pedig a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford nagyszabású western balladája is a Vadnyugat egyik leghíresebb rablóbandáját helyezte az érdeklődés középpontjába.
Az ígéretes kezdet után nem csoda, hogy az Ölni kíméletesen is az ismerős kérdéskört boncolgatja, és az új-zélandi származású rendező ismét pszichológiai igénnyel tárja elénk kisstílű gengsztereinek portréját. Legújabb filmjével egy füst alatt mégis többre vállalkozik: a cselekmény egyes pontjait igyekszik megfeleltetni a történet során számtalan alkalommal fel-felbukkanó híradások aktuálpolitikai üzenetével. „Amerika nem egy ország, hanem üzlet.” – vallja a Brad Pitt által megformált végrehajtó, és a film egyik jelmondatának is beillő kijelentés teljes egészében meghatározza az Ölni kíméletesen belső logikáját.
A gazdasági válság a gengsztereket is eléri, akik a pénzintézetekhez hasonlóan foggal-körömmel védik érdekeltségi köreiket, piacukat, és jó hírnevüket. Mert ahogy egy megbízhatatlan bankkal, úgy egy hiteltelen partnerrel sem érdemes üzletet kötni. Külön érdekes, hogy Dominik filmjében emberek sorsai a klasszikus gengszterfilmekkel ellentétben nem az utcán dőlnek el, hanem egy autóban lefolytatott beszélgetésen, ahol a befektetéseit féltő vezetőség képviselője és a hozamot garantáló végrehajtó latolgatják a megfelelő lépéseket.
Az Ölni kíméletesen kezdete a külvárosi bűnözők bemutatásával zseniálisan összemosolyog David Lean világával, a folytatás zseniális suspense jelenete pedig pattanásig feszült perceket hoz. A narkós trip hiperlassított szekvenciája vagy a hasonló módszerrel prezentált erőszakorgia tökéletesen megfelel a korízlés követelményeinek, Gandolfini lubickol a kiégett, alkoholista bérgyilkos szerepében, sőt Ray Liotta jelenléte sem véletlenül idézi meg Scorsese klasszikusait. Fájó, hogy a rengeteg erény ellenére Dominik stílusgyakorlatai igazán csak külön-külön fejezetenként állják meg a helyüket, és sehogy sem akarnak egy nagy, maradandó egésszé összeállni.
A gazdasági válság és az alvilág összemosásának, a rendezői bravúrnak beillő jeleneteknek, valamint a nagyszerű színészgárdának köszönhetően nem rossz film az Ölni kíméletesen, de megtekintése után az embernek az az érzése, hogy George V. Higgins regényének adaptációja túl sokat markol, de keveset fog.
A lemez
A ProVideo kiadványára sajnos nem fértek fel extrák.