A Tűzben edzett férfi több mint egyszerű bosszúfilm. A megboldogult Tony Scott immár egy évtizedes alkotása hibát hibára halmoz, és egyes affektációinak tisztasága megkérdőjelezhető, de ahol igazán számít, tisztességesen hozza az elvárt színvonalat.
A film
John Creasy (Denzel Washington), a kiégett ex-zsoldos barátja, Rayburn (Chistopher Walken) tanácsára elvállalja, hogy egy gazdag ültetvénytulajdonos (Marc Anthony) kislányát, Lupitát (Dakota Fanning) vigyázza testőrként az emberrablásban és korrupcióban tobzódó Mexikóban. A film több mint egyharmada a mogorva, alkoholista és szuicid Creasy és a tündéri Lupita kialakuló pótapa-lány kapcsolatára koncentrál, hogy érzelmileg is megalapozza a férfi hajszáját és bosszúhadjáratát, miután a kislányt elrabolják.
A.J. Quinnell azonos című regényét, mely részben valós eseményeken alapul, 1987-ben adaptálták először Scott Glenn-nel a főszerepben, az eredeti filmet pedig Tarantino ajánlotta megnézésre Brian Helgaland forgatókönyvírónak, akinek fejében meg is fogant egy remake/új adaptáció ideája. Scott és Helgaland kezeiben az alapanyag több jelentős szálon megváltozott, például 1980 Milánjából helyeződött át 2003 Mexikójába, ezzel történetüket a kortárs emberrablás Mekkájával aktualizálva.
Az alapanyag mélyítésére tett kísérlet értékelendő, Scott azonban nem képes egészen áthidalni a szokványost, mert ugyanazokkal a bevett fogásokkal dolgozik ösztönösen, melyek a bosszúfilmek korlátait eredményezik. A film első fele után elkerülhetetlen a robotpilóta-vezéreltség érzése, de talán csak az eredeti koncepció írmagot nem hagyó átalakításával lehetett volna ezt az akadályt leküzdeni.
Bűnös élvezet volna A tűzben edzett férfi? Nem éppen. Erről már Denzel Washington pátoszosan szomorú komolysága is gondoskodik, mely úgy tűnik, bármilyen problémát képes kiküszöbölni. Egy finom érintés a kislány tarkóján, egy enyhén aggódó, vagy érdeklődő pillantás az omladozó kőfal-ábrázat mögül képes szótlanul beszédes maradni ebben a bombasztikus dramaturgiai elemekkel sűrített alkotásban. A kapcsolat legapróbb, intim momentumai feltöltik a vásznat érzelmi energiával, és a két színésznek köszönhető, hogy a film a megfelelő pillanatokban igazi bikarúgásokkal képes eltalálni a néző szívét. Kár, hogy a köztes időben a kapcsolat bemutatásánál olyan tipikus megoldásokkal dolgozik a rendezés, mint például a finoman beúszó szép zene.
Scott videoklip-esztétikája ugyan többször tűnhet vészesen öncélúnak, mintha jenki Wong Kar-Wai-já akarna avanzsálódni, folyamatosan villódzó fény- és színeffektes, lassításos és gyorsításos flashback-jei és flashforward-jai által képes tisztán vizuális formában megjeleníteni és átélhetővé tenni Creasy elgyötört szubjektumának perzselő pokoliságát. Expresszionizmusa már-már tudatfolyam-szerű, rendezésének legérdekesebb eleme, hogy minden tipikus megoldása mellett hangulatelemekből, magából a stílusból igyekszik új szubsztanciát létrehozni. A megváltásra még talán esélyes főhős spirituális elkárhozásának és pusztításának vakítóan lángoló ikonjai szinte átveszik az irányítást a narratíva felett, miközben a történet és a cselekmény továbbra is követhető marad. „Creasy művészete a halál. Most fogja megfesteni a mesterművét.”
Mindebből egyetlen komoly probléma keletkezik; az erőszak megjelenítésének kellően macskajajos és visszataszító jellege szolgálhatna valamilyen koherens célt, ha Scott nem fetisizálná tovább, azt sugallva, a vigilantizmus mennyire iszonyatosan „cool”. Persze élvezzük látni, ahogy a rosszfiúk meglakolnak. A revans-filmek kiszolgálják a néző vágyát, hogy győzzön az igazság egy igazságtalan világban, és remek gyógyírt jelentenek vérszomjunk csillapítására is. Akkor kerül üröm az örömbe, mikor ennek tálalása egyszerre üt meg moralizáló fennhangot (gyerekrablás bűne), és ikonikusan dicsőíti az önbíráskodást, valamint a gyilkolást.
Nem segít sem a protagonista Istenhite, mely keresztény maszlaggal látja el a filmet, sem Scott hatásvadász inzertjei melyek bűnügyi tényeket vágnak a képünkbe, ezzel hamisan erőltetve mindennek realitását, miközben a film hozzáállása össze van zavarodva a komoly, megható dráma és az álomgyári nihilista akcióorgia között.
Mindezek után különös leírni, hogy A tűzben edzett férfi kifinomultságának és morális egyensúlyának hiányában is képes erőteljes maradni. A képi-világ audiovizuális lakomája, valamint Washington és Fanning megható összjátéka gondoskodik róla, hogy a főhős bosszújának lelki vetülete forró lávaként takarja be az egész filmet. Érzelmi manipuláció, vagy őszinte dráma? Döntsön a néző!
A lemez
A kiadványra felkerült 15 kimaradt jelenet, választható kommentárral, továbbá Tony Scott tartalmas audiokommentárja is.
