Kifordult, apokalipszis utáni világban járunk, ahol Rómeó zombi, Júlia pedig vadász, úgyhogy kettejük kapcsolatából semmi jó sem sülhet ki – látszólag. Helyette valami újszerű és szokatlan viszony kezd el kibontakozni a halál ellentétes oldalán álló hőseink között, tele találó poénokkal, romantikával, akcióval és egy hatalmas adag öniróniával. Shakespeare forog a sírjában? Legfeljebb a lelkesedéstől!
Pedro Almodóvar egy briliáns rendező, ezt mindannyiszor bizonyította, amikor egy új filmmel ajándékozta meg közönségét. Ugyanakkor mindig meg is osztotta a nézőket, hiszen soha nem valami hétköznapi, mindenki számára befogadható témához nyúlt. A Szeretők, utazók mindkét szempontból az abszolút Almodóvar-filmnek tekinthető, a maga nemében és műfajában egy hibátlan műről beszélhetünk.
A Kellékfeleség és a A kaktusz virága tekintetében a nézők csupán egy töredéke ismer rá a 2010-es, Adam Sandler nevével fémjelzett filmben az 1969-es amerikai vígjátékra, amely korában, sőt még napjainkban is egy klasszikus sztárparádénak (Walter Matthau, Ingrid Bergman, Goldie Hawn) számított. A remake ez esetben kizárólag a gaget nyúlja le, méghozzá azért, mert a maga lehetetlenségében, az ma is szerethető és nagyon is emberi. Tovább
A piszkossárga a forróság és a homok színe. A szennyes utcák, a vigyorgó kartelltagok, a kábítószer és a két fillérért eladó helyi rendőrök színe. A piszkossárga a szétesett társadalom színe, ahogyan az egy rendes világból látszik. De jól áll a szétesett színész-író-rendezőnek is. Mel Gibson ismét önmaga: kemény, önfejű, és nem érdekli, hogy más mit nyavalyog. Tovább
Paul Torday azonos című regényéből az érzékeny történetek rendezője, Lasse Hallström készített eddigi munkásságába remekül illeszkedő, bűbájos, vicces, ám néhol kissé szájbarágós filmet.
A Szédületes éjszaka csupán annyiban különbözik az egyetlen bulira kihegyezett tini-vígjátékoktól, hogy hősei nem tinik, hanem kamaszfejjel megáldott frissdiplomások, akik még az oklevéllel a kezükben sem tudják biztosan, hogy merre is induljanak el a nagyvilágban. Ez az aprócska változtatás azonban elegendő volt ahhoz, hogy Michael Dowse jóval érettebb történetet húzzon fel a felnőtté válás nehézségeiről. Tovább
Néhány tehetséges, mégis kissé modorosan játszó színész (Kerekes Vica és Schlanger András), egy tévéfilmeken edződött rendező (Molnár György), egy tökéletesen ide passzoló sablon („Budapest, de csodás!”), és a film teljes hosszát átüvöltő zene. A Ki-Be Tawaret nem túl nagy dobás, valami különös oknál fogva mégis szerethetővé válik.
Ha egy film, már-már lábfetisizmussal vádolható kezdő képsorában néhány lómaszkot viselő lány akcióját mutatja be, sokan talán hátrahőkölnek és elbizonytalanodnak azt illetően, hogy valóban látni akarnak-e egy ilyen alkotást. Ha azonban sikeresen túlteszik magukat a kezdeti sokkon, könnyen belemerülhetnek a belváros ezen groteszk arcát bemutató, könnyed bohózat életképeibe.
A sokszereplős történetből két főhős, Fruzsi és Sugár doktor alakja emelkedik ki, akik egymás tökéletes ellentéteként kerülnek egyre közelebb a másikhoz. Az öregedő orvos, és az életteli, fiatal bölcsészlány nem csak életkorukban és kedvelt zenei stílusukban, de temperamentumukban és életfelfogásukban is jelentős különbségeket mutatnak, így tehát minden adott ahhoz, hogy beteljesítsék a kismilliószor hangoztatott „az ellentétek vonzzák egymást” elcsépelt közhelyét.
„A vérhóhér ledönti a közöny falát” – kezdetű underground dal, melyet a lány alternatív rock-bandája ad elő, néz itt farkasszemet a klasszikusabb jazz-melódiákkal, melyeket a doki szólaltat meg esténként egy füstös bárban. És hogy ne csak tartalmilag jöjjön létre a különböző stílusok és generációk ilyen szívhez szóló találkozása, formailag is igyekeztek megerőszakolni filmjüket az alkotók. A jól érezhető tévéfilmes hagyományba ugyanis egy újítani próbáló filmnyelv csírái szöknek, melyek bár legtöbbször kimerülnek néhány stilizációs ujjgyakorlatban, mégis lendületesebbé és érdekesebbé teszik a filmet.
Csakúgy, mint az a kevés, ám annál ütősebb és jól pozícionált poén, melyek elsősorban intellektuális szinten vágják fejbe az őket meghallgatni kényszerülő nézőt. Ezek forrása – ahogy gyengébb társaiké is – főként a film által hadrendbe állított reflexiókban keresendő. Nekik köszönhetően történhet ugyanis például komoly személyi sérülés abból, hogy Goethe leüti Hölderlint. Erős a gyanúm, hogy ezt a kicsit elvont, ám mindenképp szórakoztató irodalmi humort a filmben társíróként közreműködő Karafiáth Orsolyának köszönhetjük.
A zenére, bölcsészlétre, kultúrára, és az egyre táguló kör határait tovább feszítve ki tudja még, mire reflektáló vásári komédia nem érhet véget anélkül, hogy meg ne tudnánk, mi az a tawaret. Ám a teljes színpalettát felvonultató fesztiváljelleg, a fülünkbe dübörgő zene, és az egyre groteszkebb képsorok valószínűleg el is felejtetik velünk ezt a kezdeti kíváncsiságot, melynek helyét végül ásítozó vízilovak veszik át ebben a keveset vállaló, de azt magabiztosan teljesítő alkotásban.
Ki-Be Tawaret
színes, magyar játékfilm, 91 perc, 2010
rendező: Molnár György
forgatókönyvíró: Molnár György
operatőr: Csukás Sándor
díszlettervező: Dévényi Rita
jelmeztervező: Dévényi Rita
producer: Kántor László, Kulcsár Zsuzsa
gyártásvezető: Fekete Miklós
szereplő(k):
Kerekes Vica (Fruzsi)
Schlanger András (Sugár)
Ötvös András (Bence)
Kovalik Ágnes (Dorka)
Varjú Olga (Erzsike)
Vajda Milán (Máté)
Bemutató dátuma: 2011. április 14.
Forgalmazó: CineReal Kft.
Sokan úgy tartják, hogy a televízió, mint találmány akkor nyerte el értelmét, amikor az első Monty Python-epizód megjelent benne. Még többen tartják úgy, hogy a televízió sohasem nyert semmiféle értelmet, de ezek még nem látták a Monty Pythont. Most itt a lehetőség pótolni a mulasztást. Tovább
