Szépen fényképezett szicíliai családi dráma kissé kiüresített drámai fordulatokkal, amely megmutatja, mit tesz a nyomorúságos életű emberekkel, ha markukat üti egy szerényebb, durván lottó négyes találatnyi pénzt. Tovább
A Nyitott szívvel Marion Laine francia rendező második nagyjátékfilmje. Egy szívsebész házaspár életét ismerjük meg, akik az egymás és munkájuk iránti rajongásnak élnek. Bár a film olyan híres és jó színészeket vonultat fel, mint Juliette Binoche (nem kell bemutatni) vagy Edgar Ramirez (Carlos, A Bourne-ultimátum), a végeredmény csak felerészben jól sikerült darab.
Egy lecsúszott alkoholista beleszeret egy apácába Londonban. Egy afganisztáni veterán a kínai maffia bérgyilkosa lesz. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ez a két film ugyanaz? Na pont ez a baj a Kolibri kóddal.
Mi történik, ha nem jön el a tavasz? Nem a képletesen tavasznak nevezett megújulás, hanem a tényleges évszak. És nem csak úgy, hogy egyből nyári meleg lesz, hanem úgy, hogy ami tavasszal szokott történni, az egyszerűen nem történik meg. Minden zajlik tovább, mintha mi sem történt volna? Vagy megzakkannak az emberek? Sőt, túlélik egyáltalán? Tovább
A szex még mindig egy kényes téma, ha filmről van szó. Van az a véglet, amikor habos-babos témává varázsolják, és nem mernek róla beszélni, és van az is, amikor a film középpontjába állítva mindent alárendelnek neki, akár ész nélkül is. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ami pont befogadhatóvá és a mondanivaló szempontjából indokolttá teszi a túlzott szexualitást. Laurent Bouhniknak, a Q -Érzékek birodalma rendezőjének sajnos nem sikerült ezt kiviteleznie.
Woody Harrelson bivalyerős főszereplésével a Rampart egy elvadult nagyvárosi rendőr pokoljárását mutatja be, olyan szenvetlenül, mint egy természetfilm. Ez lett a gyengéje is: a semleges film egyben semmitmondó is. Tovább
Mads Matthiesen nem véletlenül hozta el az év felfedezettjének járó Európa díjat első filmjéért. A Teddy mackó egy rendkívül érzékeny történet egy hatalmas ember forradalmáról az őt leláncoló icipici asszonnyal szemben.
Amikor megnéztem a The Mastert, még jó ideig alig tértem magamhoz. Bár sokszor elmondják, szerintem ritkán fordul elő az, hogy az ember bennragad egy filmben. Talán észre sem veszi – persze tudja, hogy a film nagyszerű volt, sőt, mestermű, mégis csak – megy ki a moziból, nézelődik, beszélget másokkal, vagy egyből teszi a dolgát. Tudatosan máshol van, de a film már elkezdett működni benne. Én odáig jutottam, hogy a The Master már az álmaimba is beférkőzött, alapvetően határozza meg a jelenlegi lelkiállapotomat. Azóta is, ha a filmre gondolok, két fogalom ugrik be legelőször: a „zavarba ejtő”, és a „burjánzó rétegzettség”.
Kifelé jöttem a moziból a Feltörő színek vetítése után, a felgyülemlő tömegben pedig akaratlanul is elcsíptem egy-egy beszélgetésfoszlányt. Ha ilyeneket hallasz a végefőcím után: „Hogy tetszett a film? Öhm, jó volt, szépek voltak benne a képek.” meg „Szerinted milyen volt? Hát, csak feleannyira volt elszállt, mint gondoltam.”, biztos lehetsz benne, hogy az embereknek fogalmuk sincs, miről szólt a film. Nekem sincs.
A Rozsda és csont nem véletlenül nyitófilm a 3. Frankofón Filmnapokon, Jacques Audiard ugyanis újra egy vad és szerethető mozival állt elő, mint ahogy azt tőle régebbi alkotásaiban már megszokhattuk.
