Amikor az ELTE Természettudományi Karának hetilapjánál a filmes rovat vezetője lettem, sorra kaptam a pozitív visszajelzéseket, „Év írása” díjakat nyertem az országos sajtóegyesülettől, és egyre több feladatot vállaltam az újság életében, kezdtem rájönni, hogy pályát tévesztettem: mégsem a természettudományos irány, hanem a filmek, de legalábbis az újságírás való inkább nekem. Aki átélt már hasonlót, tudja, hogy az ilyen meghasonlás nem éppen kellemes élmény, de aztán végül sikerült összeegyeztetnem a dolgokat, megtaláltam a helyem tudományos, kulturális újságíróként, szerkesztőként. Természetesen a filmek iránti rajongás nem múlt el, sőt, ahogy a „másik oldalról”, a műsor- és filmkészítés oldaláról is egyre szorosabbá vált a kapocs, egyre fontosabb szerepet tölt be az életemben a varázslat a mozgó képekkel. Mert a film szerintem varázslat: egy hihetetlenül bonyolult, nagyon sok komponensű szertartás, ami, ha sikeres, megváltoztatja a világot – de legalábbis a nézőt.
Filmek: Bár sokan állítják, hogy van rendszer abban, milyen filmeket szeretek, vannak jellegzetesen „balus” filmek, amikre mindenkit elrángatok és lelkesen propagálom, de én csak annyit tudok, hogy a humor, a szellemesség szinte minden fajtáját szeretem – szerintem az életben és a filmben is fontos. De ezen kívül nem sok közöset találok például Jeunet filmjeiben, a Veszett a világban, a kommersz képregényfilmekben, az „okos” sci-fikben és animékben – és ezek csak a pillanatnyilag eszembe jutó példák. Viszont talán ebből is látszik, hogy széles a paletta…
John Scalzi A vének háborújával olyan sci-fit tett le az asztalra, ami felveszi a versenyt a régi nagyokkal – bár kétségtelenül sokat is „merített” belőlük. De megmutatta, hogy a műfaj nem halott. Sőt. Azóta roppant sikeres sci-fi szerző lett belőle, A vének háborújában megalapozott világ keretén belül pedig már a sorozat ötödik részét is megírta. Egyelőre a második, a Szellemhadtest jelent meg nálunk az Agave gondozásában.
Tekintettel a rendkívüli árvízi helyzetre, egy magyar mozifilm-forgalmazó társaság, a PARLUX Entertainment is ki kívánja venni a részét – a maga eszközeivel – az árvíz elleni védekezésből, valamint a későbbi helyreállításból.
Hatvan évvel ezelőtt még nagyon más világ volt. Az űrhajózás lázában égve, a hidegháborútól és az atomtéltől vacogva születtek meg a sci-fi műfajának fajsúlyos, ma is ragyogó gyöngyszemei – mint például Ray Bradbury remeke, a Fahrenheit 451. Az Agave kiadó a hat évtizedes évfordulóra újra kiadta Guy Montag történetét – és még néhány novellát is mellécsapott.
J. J. Abrams manapság Hollywood „mindenvivője” – 2009-ben például az Űrszekereket vitte el egy körre, meglehetős anyagi, sőt kritikai sikerrel. Bár a fanatikus trekkiek közül sokan fanyalogtak, mégsem volt kérdéses, hogy a következő Star Trek is J. J. Abrams kezébe kerül. A Sötétségben (Into the Darkness) jobban megosztja majd a nézőket, sok szempontból nem éppen jó darab – az azonban nem kérdéses, hogy bankot fog robbantani.
Van olyan, amikor az ember arra kényszerül, hogy elölről kezdjen mindent. Új életet indít valami új helyen, ahol teljesen ki tudja zárni magából a régi énjét, a régi életét. Az ilyen újrakezdéshez szükséges egy jó menedék. A Csokoládé és a Lazacfogás Jemenben, meg a most is a mozikban futó A hipnotizőr rendezőjének Menedék című új filmjéből azonban kiderül: nincs biztos búvóhely, a múlt mindig kísérteni fog.
Egy ember nézegeti a régi családi fényképeket, és történeteket költ hozzájuk. Érdekes könyv lesz ebből? Hát, akkor mindenképpen, ha olyan nagy ember teszi ezt, mint Ingmar Bergman.
Júniusban minden a feje tetejére áll a mozikban! Persze nem szó szerint, de valami hasonló trükkre készül A szállító és A titánok harca rendezője.
Ha 3D-ben forgatták volna, az Oblivion lenne az új Avatar. Megvan benne minden, ami ahhoz kell, hogy tömegek zarándokoljanak el a moziba rá: sci-fi-alapú, de könnyen fogyasztható történet, érdekes problémafelvetések, amik azért jó alaposan meg vannak rágva, hogy ne akadjanak meg senki torkán – és persze hiperlátványosság.
A borzongató meséket mindenki szereti. Pláne, ha a borzongató történetnek a még borzongatóbb valóság az alapja! A Dyatlov-rejtély kiváló filmtéma lehetett volna, a Halálhegyen történt valós események önmagukban is felállítják az ember hátán a szőrt. Renny Harlin azonban nem elégedett meg ennyivel, és megpróbálta felturbózni a sztorit.
Pankrátorból színésszé válni – nem semmi karrier. Dwayne „The Rock” Johnsonnak mégis sikerült. Nem hiszem, hogy első filmszerepénél A múmia visszatérben, 2001-ben sokan fogadtak volna erre – most azonban, a Csapda című darabban megmutatja, hogy komolyan gondolta azt a közbeeső években a színészkedést, és le tud tenni valamit e téren is az asztalra. Kár, hogy a film ennek megcsillogtatásán kívül sok mást nem tud felmutatni.
